A Kék Marcipánszív szerelmese

Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi. Így volt természetes. És nem csak szerettem, hanem szerettem vele élni, mert kedves volt, jókedvű és alkalmazkodó. Miután anya meghalt, Panni pedig férjhez ment a közönyös, lusta könyvelőhöz, Selbach Palihoz, mi apával kettesben maradtunk a Böszörményi úti lakásban. Esténként zongoráztam neki.

         -Legyél zseni – mondta ilyenkor apa. – Mindig fordulj szembe a múlttal.

         Én akkor, 1975-ben húsz éves voltam, nem érdekelt a múlt, rajtam volt a pénzszerzési és az önállósodási kényszer. Apa szerette volna, ha a Zeneakadémián tanulok, Mozartot és Chopint játszok hangversenytermekben, de hiányzott belőlem az igazi tehetség vagy az a kitartás, ami ezt a tehetséget felszínre hozta volna, meg aztán akkor éppen a Kék Marcipánszívbe voltam szerelmes. A Kék Marcipánszív egy amerikai rockjazz alakulat volt,  fúziós zenét játszottak, valamiért ez volt a nevük, akkoriban szokásban voltak az ilyen különös nevek. Esténként a Pipacs bárban játszottam, egyik Kék Marcipánszív-dalt a másik után, meg Chic Coreát, sokat cigarettáztam, ittam, és felszínes lányokkal ismerkedtem. Volt barátnőm is, Pláner Ági, vékony, magas jogászlány, néha eveztünk együtt a Dunán, a saját lakásában lakott a Balzac utcában. Gyakran hívott, hogy aludjak nála, de én a Böszörményi úton szerettem reggelizni apával, a konyhaasztalnál. Kávéztunk és újságot olvastunk. Délutánonként kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszékünk, cigarettáztunk,  ha szereztem Lucky Strike-ot, 

akkor azt szívtuk, a közös kedvencünket, néztük az ötvenkilences villamosokat, amint kanyarodnak az Apor Vilmos tér felől és beszélgettünk. Apával mindig lehetett beszélgetni. Vasárnaponként Panniéknál ebédeltünk, megszokásból. Panni azt kérdezgette, mikor nősülök meg végre, Selbach Pali pedig arról beszélt, hogy milyen unalmas munka a könyvelés.

         -Nincs unalmas munka, csak unalmas ember – jegyezte meg ilyenkor apa, Selbach Pali megsértődött, mi pedig hazamentünk.

         Egyik este a Pipacsban odajött hozzám egy testes, túlillatozott férfi. Nem volt rokonszenves. Angolul beszélt. Megkérdezte, hogy nem akarok-e az Amerigo Vespucci nevű luxushajón milliomos utasok előtt zongorázni a Karib-tengeren. Ő volt Stan Morgan. Egzotikus mintájú nyakkendőt és díszzsebkendőt viselt.

         -Ezt kell játszanod. Ez az irányzat most nagyon megy. És te zseni vagy – mondta és hozzátette, hogy mennyit fizet érte.  Dollárban. Elintézi a repülőjegyet és szerez útlevelet is.

         -Az nem lesz könnyű – feleltem.

         -De nem is lehetetlen – mondta Morgan.

         Apa nem örült, hogy elmegyek, Panni ellenezte, Selbach Pali pedig azt mondta, hogy legyek óvatos, de hát Selbach Pali mindig, mindenkinek azt mondta, hogy legyen óvatos. És én sem mindig hittem abban, hogy sikerülni fog. Aztán egyszercsak csengetett a postás, egy barna kartonborítékkal a kezében. Abban volt az útlevél.

Egy hónappal később már az Amerigo Vespucci éttermében játszottam a milliomos közönségnek. Szép hajó volt a Vespucci, bejártuk vele a karibi szigeteket. Igen, a fúziós dzsezz akkor nagyon ment. Sok hódolóm volt, lányok is, persze. Napközben a fedélzeten szunyókáltam egy nyugágyban. Minden rendben volt, csak apa  hiányzott. Annyira hiányzott, ahogyan azt korábban elképzelni sem tudtam volna. Naponta hosszú leveleket írtam neki mindenféléről, aztán, ha kikötöttünk, feladtam a helyi postán.  Csupa jó hír. Meghosszabbították a szerződésemet, Morgan azt mondta, hogy akár nagy zenész is lehet belőlem, maradjak még egy évig a hajón, ő közben intézi az amerikai hangversenykörutat. Julie, egy finom, vöröshajú párizsi sanzonett lett az énekesnőm, akkoriban már francia dalokat is játszottunk és néha a kabinomban aludt. Apa vajon nem jönne el egy ilyen utazásra? Néhány hét a tengeren. Lenne időnk beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája. Telefonon is hívtam minden alkalommal, amikor kikötöttünk, de nem mindig sikerült beszélnünk. Éppen Nassauban, a Bahama-szigetek fővárosába jártunk, amikor megkaptam Morgan üzenetét arról, hogy megkaptam a szerződést, tíz amerikai város, utána lemezfelvétel Los Angelesben. Julie is jöhet velem.  Akkor bementem a postára, hogy felhívjam apát. Úgy festett, hogy csakugyan zseni leszek. Várni kellett a kapcsolásra, az óceán alatt foglaltak voltak a vonalak. A Bay Streeten cigarettáztam, néztem a kikötőben várakozó hajókat. Türelmetlen voltam. Aztán végre szólítottak.

         -Hogy vagy? – kérdeztem.

         -Minden rendben. Semmi különös.  És te?

         -Velem sem.

         Hallgattunk.

         -Nagyon hiányzol – mondta azután.

         -Te is nekem, apa.

         Megint hallgattunk. Szerettem volna elmesélni a szerződést, meg Julie-t, de aztán nem mondtam semmit.

         -Biztosan drága onnan telefonálni – mondta.

         -Nem számít, apa, beszélgessünk még.

         -Ha jössz, majd írjál. Várlak az állomáson.

         Aztán megszakadt a vonal.

         Már vissza sem mentem a hajóra. Julie-nak hagytam üzenetet. Beszéltem Morgannal, lemondtam az amerikai hangversenyeket. Akkor nem lesz lemez, mondta mérgesen, hát akkor nem lesz, feleltem. Csak arra tudtam gondolni, hogy apa vár az állomáson, a Keleti füstös, huzatos peronján, ott, ahol elváltunk.

         Tulajdonképpen semmi sem változott. Reggelenként a konyhaasztalnál kávézunk, újságot olvasunk, aztán az erkélyen elszívunk egy Lucky Strike-ot. Még mindig szerettem apával élni és az, hogy az ember szeressen valakivel élni, nagyon fontos az életben. Talán a legfontosabb.