Söfu

A söfu Kínában mesterembert jelent, pontosabban jelentene, ám tapasztalatom szerint ezek többnyire inkább szakik, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, miközben nem értenek semmihez, és valójában tudják is, hogy nem értenek semmihez, ám mégis megcsinálnak mindent, amivel megbízzák őket. Wang, Hong Kongból áttelepült ingatlantulajdonos, akitől mi is béreltük a lakásunkat, állítja, hogy Kínában nem képeznek ki szakmunkásokat, erre nincs pénz, sem idő, egyszerűen kijelölik őket egy feladatra, aztán biciklire pattannak és mennek is. Az egyébként csodálatos lakóparkban, ahol Pekingben laktunk, ez többnyire úgy működött, hogy ha elromlott, mondjuk, a konyhai lámpa, telefonáltunk a recepcióra, ők értesítették a fődiszpécsert, a diszpécser konzultált az aldiszpécserrel, aki aztán menesztette a söfut. A söfu meg is érkezett, természetesen szerszámok és alkatrészek nélkül, hogy szemrevételezze, mi a helyzet. A kínai söfu nem találékony, nem is az a feladata, hogy találékony legyen. Ma vízcsapot szerel, holnap fűtést, holnapután kertet ápol, nincs ideje elmélyedni a feladat megoldásának rejtélyeiben. Az igazi, mester-söfunak több kitűző is van a zsebében, mindig olyat visel, amilyen a feladat elvégzéséhez kell.

A söfu felkapcsolja a világítást, maga is konstatálja, hogy a konyha sötétben marad, tehát a hiba valós (nyilván nem hisznek a külföldinek), megkérdezi, hogy telefonálhat-e. Természetesen telefonálhat, felelem. Hogy pontosan kit hívott, a diszpécsert-e vagy a nagynénikéjét, ezt nem tudjuk, mert nem beszéljük a nyelvüket. A beszélgetés sem igazi beszélgetés, inkább hallgat és mormol egy-egy szót, kitölt egy ugyancsak kínaiul szerkesztett nyomtatványt, amit aláírat velem, majd elmegy. Hozzávetőlegesen fél óra múlva ismét jön, hoz magával égőt. Ámde kiderül, hogy a szereléshez nem elég magas. Feltesz egy kérdést kínaiul, nem értjük. Rámutat a telefonra, nyilván azzal a céllal, hogy szeretné használni. Tessék, mutatom. Hosszan beszél, hosszan hallgat, megint hosszan beszél, megint hosszan hallgat, bevallom, majd megőrülök a kíváncsiságtól, hogy kivel és miről társaloghat. Végül átadja a kagylót. Az egyik recepciós kislány van a vonalban, kérdezi, hogy van-e létránk.

-Miért nem hoz magával létrát a szerelő? – dörrentek rá.

-Sorry – szeppen meg, de hát nem érti, hogy a kerekszemű, nagyorrú férfi miért ideges. 

A söfut nem zavarja a kis közjáték, jókedvűen távozik, majd újabb fél óra múlva megjelenik egy létrás söfu társaságában, elkíséri őket egy pót-söfu, sőt, egy pót-pót-söfu is, aki segít a létra felállításában, miután levertek néhány festményt a falról és eltörték kedvenc vázánkat, de hát a munka nem tréfadolog, áldozatok nélkül nincs győzelem. Megérkezik a söfu-diszpécser, aki telefonon tartja a kapcsolatot a központtal. A létrás-söfu irányítása mellett a szerelő-söfu felmászik a létrára, a másik két pót-söfu meg fogja a létrát. Közben egyfolytában csevegnek, mobiltelefonjuk legalább annyiszor szólal meg, mint egy tőzsdeügynöknek, miért is foglalkoznának az én értelmetlen bosszankodásommal.

Általában négy-öt látogatás szükségeltetik, mondjuk egy kisebb dugulás megállapításához, amelyet követően ugyanakkor kicsi az esélye annak, hogy az elhárítás meg is történjen. A kínaiakat azonban az efféle hiábavaló kísérletek nem zavarják. Megpróbálták, nem sikerült, majd próbálkoznak újra. És lehet, hogy akkor sem sikerül.

De miért kell ezen mérgelődni?