Elveszve

A szomszédja mondta először. Mindig a szomszédok mondják először, na mit szól hozzá, hogy a Bandi csak úgy eltűnt, hát igen , felelte ő, így van ez, mindig  szomszédok mondják először, most már ő, Frank is megszokta, két éve orvos itt, ebben a kis faluban, amióta megszűnt az állása a budapesti kutatóintézetben.  Portofán Bandi és Ildikó. Egy utcában laktak,  Bandi járt  nála néha a rendelőben, de nem sokat beszéltek egymással. Néha látta, kint állt az udvarban, cigarettázott, de soha nem beszéltek egymással, de akkor is éppen csak köszöngettek, ahogyan ez szokás. Frank ötven éves volt, egyedül élt. Ildikó szép, finom lány volt, a könyvtárban dolgozott, ott ismerkedtek meg és tetszett is Franknak, de hát a vágyak az életben gyakran egyedül maradnak, tudta ezt ő jól. Nem volt szerencsés élete.  Vagy nem tudott boldog lenni. Végülis nincs nagy különbség. A felesége elhagyta, a lánya Amerikába költözött, ő pedig ráunt a városi életre, a kórházi ügyeletekre, tulajdonképpen majdnem mindenre ráunt már, arra gondolt, hogy a vidéki élet felvillanyozza. Sokat gondolt Ildikóra, szerette volna látni meztelenül de a lány soha nem jött el a rendelésre. Egy esős napon találkoztak a boltban, Frank felajánlotta Ildikónak, hogy hazaviszi autóval.

         -A férjem nem szereti, ha beülök idegen férfiak autójába – mondta a lány.

         -Nincs abban semmi.

         -Ő azt mondja,  hogy akkor az már olyan másféle dolog.

         Frank nem akart magyarázkodni.

         -Itt ez a szokás – tette hozzá Ildikó. Úgy hangzott, mintha bocsánatot kért volna.

         Aztán Bandi egyszercsak eltűnt. Nem mondott Ildikónak semmit, mesélte Franknak az egyik szomszéd. Fogta a táskáját és csak úgy elment. Lehet, hogy Ausztriába. Nem váltak el, csak elment. Frank is elbizonytalanodott, mint amikor Panni elhagyta őt. Az ember tulajdonképpen mindig magányos, de igyekszik nem foglalkozni vele.  Egyik reggel Mágorival, az iskolaigazgatóval ült a rendelő előtt egy padon. Volt egy szabad órája. Mágori is magányos ember volt, gyakran beszélgettek. Ott kerékpározott el Ildikó előttük.

         -Nem áll szóba senkivel, mert magába szerelmes – mondta  Mágori.

         -Ugyan már  – felelte Frank, de azért  jólesett hallani. – Ötven éves vagyok.  

         -Pesti lány.  Valahogy idekeveredett, de neki nem ezek a vidéki fiúk kellenek.

         Másnap Frank bement könyvtárba, éppen zárás előtt, hogy együtt induljanak hazafelé. Frank próbálkozott volna valamiféle bevezetővel, hogy elindítsa a beszélgetést, de csak hallgatott.

         -Tudja, hogy elment a férjem – szólalt meg aztán Ildikó.

         -Hallottam – felelte Frank. Ostoba válasz volt, de jobb nem jutott eszébe.

         -Nekem is el kell majd menekülnöm.

         -Miért kellene elmenekülnie?

         -Nehéz itt elhagyott feleségnek lenni. És maga is elmenekült Budapestről.  

         -Már nem érdekelt Budapest – mondta Frank. Először arra gondolt, hogy ez hazugság, aztán rájött, hogy igazat mondott.

         A sarkon megálltak.

         -Innen egyedül megyek – mondta Ildikó.

         Frank egyik este arrafelé sétált, Ildikó éppen egy férfit kísért ki a kapun. Frank téblábolt ott egy darabig, köszönt Ildikónak.

         -Az édesapám volt – mondta neki a lány. – Megpróbál állást szerezni Budapesten. A házat is el kellene adnom, de a kettőnk nevén van. Kicsit bonyolult.

         -Igyekszem segíteni – felelte ő. – Jöjjön át egyik este, majd megbeszéljük.

         -Köszönöm – felelte Ildikó.

         Másnap együtt aludtak.

         -Szívesen találkozom magával – mondta a lány, de Frank azt felelte, hogy nem tudna együtt élni vele. Már senkivel sem tudna együtt élni.  Ildikó csak annyit mondott, hogy megérti, aztán már nem is beszéltek. Ritkábban is találkoztak, ő sem járt már a könyvtárba. Franknak nem volt lelkifurdalása az éjszaka miatt, nem szerette ezt az érzést, úgy fogta fel, hogy  ami megtörtént, megtörtént.

         Néhány nappal később bement Ildikóhoz Bandi két volt munkatársa. Vittek egy üveg pálinkát, ott töltöttek néhány órát, azután elmentek. Nem volt erőszak, Ildikó tudta, hogy az ellenállásnak semmi értelme sem lenne.

Aztán Ildikó egyszercsak eltűnt. Nem beszélt senkivel, nem mondott senkinek semmit, eltűnt.

-Maga tehet mindenről – mondta Mágori az egyik rendelésen Franknak.

-Én? – kérdezte vissza, mert szerette volna, ha rosszul hallja.

-Persze.  Mert híre ment. Ebből tudták meg a fiúk, hogy kapható. Jó szórakozás az ilyesmi. Maga is elszórakozott vele. Ildikó elmesélte, amikor kivittem az állomásra.

-Szép lány volt – bólogatott Frank.

-Az apja szerzett neki állást. Van egy étterem az Oktogonon, ott dolgozik.  

Mágori megvárta a recepteket, de már nem szóltak egymáshoz.

Frank egyszer, amikor Pesten járt, sétált is arrafelé, és  látta  Ildikót. Egy gyorsétteremben takarított. De aztán később halványultak az emlékei. Talán nem is ő volt.

        

         

Csernus és a vizilabda

Milyen érdekes: Rióban, az olimpián a férfi vizilabda-csapat felkészülésébe bekapcsolódott egy pszichológus, bizonyos Imre Tóvári Zsuzsanna. A fiúk nagyot buktak, ötödikek lettek, mentálisan mondtak csődöt a medencében. Most a lányokat is egy pszichiáter, ezúttal Csernus Imre segítette, és lám, megint egy bukás a negyeddöntőben, ismét mentális csőd. A magyar vizilabda micsoda sikereket ért el a múltban, feltételezem, hogy jó edzők kezében voltak a válogatottak. Tóvári utólag azt nyilatkozta, hogy "nüanszokon múlott a mérkőzés", Csernus pedig azt, hogy "a lányok reggel még optimisták voltak".  Talán a vizilabda szövetség vezetői is elgondolkodhatnának, jól van-e ez így. 

Köszönöm a születésnapi üdvözleteket, örülök, hogy ezen a forró szombati napon szenteltetek  időt erre. Ma reggel jutott eszembe, hogy voltam olyan szerencsés, hogy 1958-ban, kilenc éves koromban  ezen a napon, Brüsszelben lehettem, ahol apukám a világkiállítás magyar pavilonjának igazgatója volt.
Reggelenként a fürdőkádban angol szavakat tanult, azt mondta, ott megy neki a legjobban. Nyelvtudás nélkül semmire sem mész - mondta akkor, és aztán ez az életemben igazolást is nyert. Szóval köszönöm neki, köszönöm családtagjaimnak, akiknek nem mindig könnyű velem, és még egyszer köszönöm nektek, ennek a laza, de összetartó társaságnak, aminek tagja vagyok.

Trump unja

Pedig mennyire akarta. Ha egyáltalán tudta, hogy mit akar. Az ember nem mindig azt kapja, amit nagyon akar. „Miért kell nekem ezt csinálnom?” kérdezi gyakran a munkatársaitól, akik azonban nincsenek felkészülve a válaszra. Ilyen kérdések a Fehér Házban korábban nem hangzottak el. Ahhoz sem voltak hozzászokva, hogy főnöküket nem érdekli a külpolitika és napközben televíziós sorozatokat néz, nem írja alá az iratokat, nem olvassa a sajtószemlét és szemlátomást nemigen tudja, mit kezdjen magával. Hiába, más volt az élet az üzleti életben, különösen az ő szintjén, nem kellett jogszabályokkal, képviselőkkel, szenátorokkal, bizottsági elnökökkel egyezkednie. Neki nem olyan bizsergető érzés a hatalom, mint elődeinek, hiszen volt benne része éppen elég, éppen annyi formalitással, amennyivel ő akarta.

         -Indítsunk háborút Észak-Korea ellen – javasolta egy alkalommal a tábornokainak, a katonák azonban csak a fejüket rázták. – Akkor mit tegyünk?

         -Kidolgozunk néhány javaslatot – felelte a vezérkari főnök.

         -Mire gondol? – érdeklődött Trump.

         -Alternatívákat keresünk – adta meg a választ a vezérkari főnök.

         Trump üzletemberként már régen felmondott volna nekik.

         -És a mexikói fal ügyei hogy állnak? – kérdezte egy kormányülésen.

         -A tervek szerint a hossza háromezer kilométer, most számolunk, de még nincs kész a szoftver – mondta a belügyminiszter.

         -És a kínaiak hogy tudták megépíteni szoftver nélkül?  – kérdezte idegesen az elnök.

         Lemondta a britek meghívását, pedig kipróbálhatta volna a legjobb skót golfpályákat, gondolkodik, hogy elmenjen-e a legközelebbi  G-20-ra, a moszkvai látogatást is halogatja, Kína talán 2019-ben. A varsói látogatásra is csak úgy tudták rábeszélni a szakértők, hogy folyékony gázt és hadifelszerelést adnak majd el a lengyeleknek, ez megmozgatta.

Nem érti, hogy mi a gond az oroszokkal, miért kötnek bele abba, hogy a családtagjai és szakértői tárgyaltak velük még a választások előtt, végülis miért ne tárgyaltak volna? Tiltja valamilyen törvény? Amúgyis a törvények mindig tiltanak valamit, ami ésszerű lenne.        

Csakugyan, mit akarnak az oroszok?  Trump vegyes érzelmekkel figyeli őket. A jellegzetes amerikai kettős látás. Kiszámíthatatlannak tartja őket, ám imponál neki az erős érdekérvényesítés, az a  határozottság és eltökéltség,  amivel szembeszállnak a világgal. Végtére régen is szövetségesek voltak Hitler ellen és övék lett a győzelem. Nem akarnak sem NATO-, sem uniós tagok lenni, a hamburgi titkos megbeszélésen Putyin megmondta neki, hogy ragaszkodnak a kelet-európai érdekszférához. Az orosz elnök azt is elmesélte neki, hogy amikor Hamburgba repült, különgépe nem érintette a lengyel és a balti légteret, mintegy szimbolikusan. Karakán, gondolta Trump.

         Munkatársai úgy látják, hogy az elnök eltunyult, meghízott, sokszor érthetetlenül rossz a hangulata, nyoma sincs annak a lelkesedésnek, amit a kampány során tapasztaltak. Nem érti a kormányzat bürokratikus útvesztőit, elveszettnek érzi magát, mindig arra gondol, hogy ő a világ vezető hatalmának elnöke és mégsem történik minden úgy, ahogy szeretné.

         Hát ez van most Washingtonban.

Ebéd Károly herceggel

Igen, méghozzá az Örökös Trónörökös vidéki birtokán, Highgrove-ban. "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak. Egy könnyű apero a kertben. 

Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, rutinos bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit rendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát. 

Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolja italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karol. 

-Fürj lesz a vacsora - mondja jókedvűen. - Skóciából hozattuk, ma reggel. 

-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.

De hát ilyen helyen nincs krumpli, csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab, asvaanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja. Vacsora után az építészt és feleségét viszem haza.  Hát, baszod, valamit ennünk kell már, szólal meg Makovecz, amikor London külvárosába érkezünk.Betértünk egy McDonald’s-ba. Késő este volt, éppen zárnának. Hamburgert rendeltünk  dupla sültkrumplival. A személyzet csendben, némi részvéttel figyelte, hogyan zabálunk. Szomorú látványt nyújthattunk. Gondoltam, megemlítem nekik, hogy éppen Károly hercegtől jövünk, azért vagyunk ilyen éhesek, de aztán arra gondoltam, hogy egy magyar diplomata ne ássa alá az Udvar tekintélyét.

A fényképet Morley von Sternberg udvari fényképész készítette, kérte, hogy amennyiben külön közölném a fotót, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik.