Kínai elit

A Peking környéki lakóparkban szomszédunk egy kínai milliomos család volt. Ez nem olyan nagy dolog, Kínában vagy két millió milliomos él, és ráadásul több milliárdos, mint az Egyesült Államokban. A férfi, Li, angolul is jól beszélő, elegáns üzletember, már első találkozásakor átadta a névjegyét, ahogy ez arrafelé szokás.  „Li – Export-Import”. Felesége a háztartást vezette, számos alkalmazottat, takarítókat, pincéreket, kertészt tartottak, gyerekeiket sofőr vitte iskolába. Automata öntözőrendszer,  reflektoros biztonsági szolgálat. Esténként minden szobában világítottak a csillárok, gyakran jártak hozzájuk előkelően öltözött vendégek luxusautókon, de akkor is világítottak, ha senki sem volt otthon. Li asszony hét végén Hong Kongba járt vásárolni a barátnőivel, ha pedig olyan hangulata volt, akkor inkább a londoni üzletekben költött nézelődött.  Átlagos kínai milliomos család, ám Linek volt egy különös szokása. Minden reggel kiállt a garázsból egy tűzpiros Porschéval, aztán egy kis szürke Hondával dolgozni ment, majd este visszaállt.

         A lakópark uszodájában néha beszélgettünk, érdekelte a diplomataélet, szívesen járna magyar fogadásokra és természetesen bennünket is meghívna egyszer vacsorára, Mari azonban félt, hogy majd csukabelsőt kell ennie, mint egy korábbi vendégségben. Li négy nagy gyárában kulcstartókat és hűtőmágneseket készítenek,  darabját három centért, amit aztán hat-hét dollárért adnak el külföldi vásárolóknak, egy másik, kisebb üzemében évente nyolcmillió varrótűt gyártanak, darabját fél centért.

         -Megéri, nem? – kérdezte.

         -Mondja, Mr. Li, miért csinálja ezt a mutatványt a Porschéval minden reggel? – kérdeztem vissza.

         -Főleg az ügyfeleim meg  a vendégeim miatt – mondta a világ legtermészetesebb hangján. – Amúgy nem szeretem azt az autót, nekem bonyolult, én már csak ragaszkodom a kazettás magnós Hondához. Ráadásul ezek a németek rákérdeztek, hogy mikor viszem szervizre, és amikor megírtam nekik, hogy egy év után csak száz kilométer van az autóban, kiküldtek egy ellenőrt. Hát kell ez nekem?

         Néhány héttel később Li átjött, utazunk Európába, újságolta, mit érdemes ott megnézni, kérdezte ártatlan tekintettel. A Manchester United hívta meg őket a nagy kulcstartó-üzletért. Adjak néhány tanácsot, a felesége pedig azt szeretné tudni, hogy a Gucci betört-e már Kínából Európába, és nincsenek-e ott hamisítványok.

         Megittunk Livel néhány pálinkát, írtam neki egy rövid útmutatót, persze az Ord Tlafford, az kötelező, majd  megnézi az evezősversenyt is, hallotta, hogy az nagy futam,  és Párizs, feltétlenül, feleltem. 

         Amikor visszatérésük után találkoztunk az uszodában, Li ragyogott a boldogságtól.

         -Képzelje, a barátságunk jelképeként vettem Önnek egy igazi Picassót.

         -Nagyon köszönöm – feleltem zavartan.

         -De nem ám az  a kommersz autó – Li megcsillantotta  nemlétező műveltségét -, ez egy műalkotás. Ha holnap átjönnek Mari asszonnyal,  rendezünk egy ünnepélyes átadást.

         Hát elmentünk. Rengeteg vendég, pezsgő, suhanó pincérek, szóval ahogyan az Li házában szokás. És a végére tartogatta a mókát. Jött a Picasso.

         Be is mutatta. Egy Picasso-kiállítás kissé gyűrött plakátja volt, nyitvatartási időkkel, belépőkkel, kedvezményekkel, közepén pedig a közismert Guernica.

         -Na, mit szóltok? – nézett körbe Li a megszokott hamiskás mosolyával. – Ráadásul öt euróért vettem  a Szajna-parton!  Ez azért nem rossz üzlet, ugye?

        

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában