Tanácsos urat a megbeszélés szerint holnap várjuk
ebédre – mondta a telefonban Lord Afterburner titkára, a magyar
származású Selymes doktor.
-Igen, köszönöm, hogy emlékeztet, egy
órára ott leszek – feleltem.
-Tudja a tanácsos úr, hogy őlordságánál
különleges szabályok szerint történik majd az étkezés?– kérdezte a titkár a
felsőbbosztályú angolokra jellemző negédes kiejtéssel.
-Persze – mondtam, valójában azonban
fogalmam sem volt arról, hogy mire gondolhat és nem is érdekelt különösebben.
Több lordnál ebédeltem már londoni kiküldetésem során, mindegyiknél voltak
különleges szabályok, ezekről előre
írásban is küldtek tájékoztatót. De hát tapasztalt fickónak tartottam magam,
akit nagy meglepetések nem érhetnek.
Ezúttal azonban tévedtem.
Másnap délben a lord komornyikja
udvarias gesztusokkal kísért be az előszobába.
-Kérem a kabátját, uram – mondta.
Átadtam neki.
-A zakóját is kérem, uram.
Átadtam neki.
-A nadrágját, a cipőjét és az
alsóneműjét is kérem.
-Alsóneműt? – kérdeztem.
-Igen, uram – felelte a komornyik,
miközben szeme sem rebbent. – Lord és Lady Afterburner ugyanis nudista és
minden vendégét is hasonlóképpen fogadja.
Megértően bólogattam. Hát, ilyenek a
lordok. Meg kell szokni. Levetkőztem, és minden ruhadarabomat átadtam a komornyiknak.
-És Ön? – kérdeztem szégyenérzettel
vegyes kíváncsisággal. – Talán Ön is mezítelenül szolgál majd fel?
-Mi sem természetesebb – felelte
mosolyogva. – Másképpen mi érdekes lenne ebben a munkában?
De
Csungcsing volt az igazi élmény.
Előadást tartok az egyetemen, hatalmas
város, lakosainak száma húsz-harminc millió, magyarázz a tolmácsom,
miközben gépkocsink szokás szerint araszol a csúcsforgalomban. Korszerű, óriási
egyetem, rengeteg külföldi hallgató, sportközpont, színház, gondosan kiépített
kerékpárutak. Az előadást követően a rektor ad ebédet a tiszteletemre a
központi épület legfelső emeletén, lesz egy különleges fogás is, amit
kifejezetten az Ön kedvéért készítünk, mondja a tolmács útján,
szívélyesen belémkarol, úgy vezet az asztalhoz. Igazán kedves, felelem
tolmácsom útján, azt már tudtam, hogy olyasmi, mint „kínai konyha” nem létezik,
minden tartomány, minden város a maga sajátosságairól híres, de hát mindent meg
kell enni, amit az ember elé tesznek. Rövid beszédek a kínai-magyar
barátságról, azután következik a tízfogásos étkezés, aminek hatodik
fordulójában következik a különleges fogás, a rektor és a
városi párttitkár is jelentőségteljesen kacsint, hogy na, ez az, ez az igazi
finomság, amivel külföldi vendégünket elkápráztatjuk, zselésen löttyedt,
takonyállagú étel érkezik, pálcikával csak nagy nehézségek árán szortyantom be,
íze kesernyés, de hát különleges. Még egy kis beszélgetés, teázás, azután
kézrázások, megköszönöm a felejthetetlen ebédet, a különleges fogást, és
indulunk tolmácsommal a repülőtérre.
-Azt
azért elárulhatná, mi volt a különleges fogás? – kérdezem a liftben.
-Természetesen – feleli a fiatalember, és még némi büszkeség is volt a
hangjában. – Ez csengdui kutya volt.
-Értem – nyelek egyet.
-De
ne aggódjon, maga kapta a legjobb részét.
Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában
