Ecetezés alatt 11.: Interurbán

Ez volt nálunk a családi élet egyik fénypontja: az 1956 óta  Londonban élő rokonok hívása, ahogy akkor mondták: interurbán.  Leveleztünk is, de az nem volt az igazi, nem volt mit írnunk egymásnak. Mit is írtunk volna? De a telefon, az más, abban van valami rejtett feszültség. Londonnal beszélni! A hatvanas években még bejártunk a Petőfi Sándor utcai postára, kitöltöttünk egy nyomtatványt, a postáskisasszony lepecsételte, aztán megkezdődött a várakozás. Egy idő múlva a kisasszony átkiabált a tömegen:

         -London a kettesben!

         A család bepréselődött a  szűk, dohányszagú fülkébe. Kis idő múlva meghallottuk a vonalban a kinti telefon csengését. Természetesen nagypapa kezdte a beszélgetést. Rossz minőségű volt a hang, inkább csak recsegés-ropogás.

         -Hogy vagytok? – ordította nagypapa, aki amúgyis nagyothalló volt, és a rossz fülén volt a kagyló.

         -Esik az eső – felelte Vilma néni, anyám nővére. – Mindig esik.

         -Az jó – mondta nagypapa, mert nem hallotta a választ, de nagymama már nyúlt a kagyló után.

         -Hogy vagytok? – kérdezte izgatottan nagymama.

         -Esik az eső  felelte Vilma néni, mert ő sem hallotta jól a kérdést.

         Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit.

         A  hetvenes években már nem jártunk a postára, egy központos kapcsolta a londoni számot. Így is várni kellett, a vonalak állandóan terheltek, mondta közömbös hangon a központos. Ilyenkor otthon összegyűltünk a készülék körül és vártunk, nagypapa, nagymama, anyám és én, mert apám nem kedvelte Vilma nénit és ilyen alkalmakkor elmenekült otthonról. Aztán, amikor végre megszólalt a telefon, nagypapa azonnal lecsapott rá.

         -Mi újság? – kérdezte. Sokat romlott a hallása, ezért egyre hangosabban beszélt. – Rossz a vonal – tette hozzá.

         Vilma néni akkor nem válaszolt.

         -És Péterke hogy van? – vitt új színt a beszélgetésbe nagymama.

         -Péterke most szekondhend autókkal foglalkozik – mondta a fiáról Vilma néni, de mi akkor még nem tudtuk, mi az a szekondhend. Anyám Vilma néni férjéről, Franci bácsiról érdeklődött.

         -Meccsen van – felelte Vilma néni.

         -Mindig az a büdös foci – elégedetlenkedett nagymama a hátérben.

         Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit, de én úgy éreztem, már mindent megbeszéltünk.

-Igazad van, úgyis drága a vonal – nagymama ezzel véget is vetett a beszélgetésnek.

Nem sokkal később már működött a távhívás, a család szokás szerint összegyűlt, ezúttal minden pénteken este ugyanabban az időben tárcsáztuk Londont. Nagypapa már nem vett részt a beszélgetésben, sértődötten visszavonult egy fotelbe és feltűnően hangosan lapozgatta az Esti Hírlapot.

-Hogy vagytok? – most nagymama volt a szóvivő.  

-Franci a héten meghalt, Péterke pedig előzetesben van, mert lopott autókkal kereskedett. – mondta Vilma néni szokásos közömbös hangján.

-Hát ez borzasztó – felelte nagymama.

-Ráadásul esik az eső – szomorkodott Vilma néni. Egyik csapás a másik után.

Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit, de én úgy éreztem, már mindent megbeszéltünk.

Nagymama letette a kagylót.

-Mi újság Londonban? – érdeklődött nagypapa  a fotelből és megigazította  zakója zsebében a hallókészülékét.

-Semmi – felelte ingerülten nagymama. – Londonban soha nem történik semmi. Az egy ilyen város, igaz, Gyurikám?

Korábban megjelent a Népszava Vélemények rovatában

Ecetezés alatt 10 .: Legkedvesebb versem. Évről-évre jobban értem.

Rudyard Kipling

Ha…

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Bécsi vér

Hétvégi, hirtelen elhatározásból született kirándulás Bécsbe lányaimmal és barátaikkal, így különösen érdekes, két-nemzedékes utazás, ugyanazt nézzük, de nem mindig ugyanazt látjuk. Nekem persze előjönnek az emlékek, a Nyugat illatai, gyerekkoromból a banán, a svájci csoki,  később a Coca-cola, Beatles-lemez, határsorompó, vámvizsgálat. IBUSZ autóbusz-csoport,  az ablakból kinézve a Wien tábla már megdobogtatta az utasok szívét. Igazi és egyetlen cél a Mariahilf, más világ,  vacsora hazai májkrémes szendvics kerti padon, kőbányai.  Apám legkedvesebb Strauss-keringője,  a Bécsi vér,  az jellemzi legjobban,  ezt mondta, miért olyan különleges ez a város.

Most már sok minden hasonlít, azonos autómárkák, élelmiszerboltok,  ázsiai turistacsoportok, villamos,  taxik, mobilőrület, ugyanazok az esőkabátok,  farmernadrágok, de azért még mindig más, minden finomabb, nyugatibb, még a virsli a büfében  kurd  tüntetőkkel a háttérben az Opera mellett is. Krisztián jellegzetes mozdulatával a homlokára tolja a napszemüvegét, ügyesen parkol, pedig,  mondja, tele van a város Einbahnstrasse-val, ezért olyan nehéz tájékozódni.

A Belvedere után legyen még egy élmény: kávé süteménnyel igazi kávéházban. Koszt vasz koszt. A Ringen a Café Schwarzenbergerbe nem engednek be, a hátizsákos fiatalok feltehetően nem simulnának a vasárnap reggeli elegáns törzsközönségbe, még a velük tartó korosabb, szakállas író sem enyhítő körülmény. Szerencsére találunk a közelben egy szerényebb, őszi-napfényes teraszt, itt jobban is érezzük magunkat. A pincérlány  magyar, itt dolgozik már évek óta, tegeződés, keresztnevek, gyorsan megy az ismerkedés, nevetünk mások sznob eleganciáján. Kávé, torta, még egy kis beszélgetés. Jól érzi itt magát, igen, szívesebben dolgozna otthon, de hát tudjuk, amit tudunk. Amúgy minden rendben van, megkedvelték őt. Néha  hiányzik a család, Debrecenben laknak, körülményes az utazás, meddig maradunk, kérdezi, ma indulunk haza, mondom már az ajtóban,  erre a szóra, hogy haza, még a tekintete is megváltozik, még egy gyors puszi, érezze jól magát, mondom.

         -Minden rendben – feleli -, de soha nem fogok igazán ide tartozni. Azt mondják, más a bécsi vér.

         Érdekes, érzékeny búcsú, még néz utánunk, integet, azután megy vissza, a többi vendéghez.

Ecetezés melléklet

Ez volt az Odze-lányok középiskolája Londonban. A Greycoat. Az első szülői értekezletre kissé félve mentem, elvégre minden tantárgyat angolul tanulni, ráadásul ebben a híres gimnáziumban azért nem csekélység. Meg aztán a szülői értekezlet, mint műfaj sem tartozott a kedvenceim közé, anyám mindig sírva jött haza a Radnótiból.
A Greycoatban Mrs. Parsons, az osztályfőnök fogadott.
-És a lányai miért nem jöttek? - kérdezte kíváncsisággal vegyes szemrehányással. - A szülői értekezlet azt jelenti, hogy a szülők, a tanárok és a gyerekek közösen beszélik meg a dolgokat. Maguknál, Magyarországon talán nem így szokás?

Ecetezés alatt 9.: Egy asszony a Rózsák terén

Egyetemista koromban hetente egyszer kötelező volt Vilma néninél ebédelni. Egyhangú és unalmas ebédek voltak, Vilma néni megkérdezte, mi újság az egyetemen, de az egyetemen soha nem volt semmi újság, ami Vilma nénit érdekelte volna. Na és, mi újság a lányokkal? A lányokkal sem volt semmi olyan újság, amit elmeséltem volna. Mindig húsleves volt metélttésztával, párolt csirkemell, ízetlen főtt krumplival és befőtt. Vilma néni a visszafogott kosztolás híve volt.

         -Ízlik? – kérdezte az ebéd után.

         -Ízlik – hazudtam. Mi mást mondhattam volna?

Hazafelé rendszeresen átkeltem a Rózsák terén. Nyugdíjasok kártyáztak, sakkoztak, az Esti Hírlapot olvasták. Szólt a rádió, gyerekek kiabáltak. Gyakran láttam ott egy elegáns, idős férfit, tolószékben. Lábát kockás pléd borította, csak fényes, fekete cipője látszott ki alóla. Vajon van-e lába egyáltalán? Ez is érdekelt. Akkoriban még minden érdekelt. Télen-nyáron zakót viselt és kalapot.  Felesége, barna kabátos, fiatalabb felesége mellette ült a padon, megigazította a pléd szegélyét, felolvasott neki vagy beszélgettek. Szép asszony volt, vékony, elegáns. Néha megfogták egymás kezét.

Mindig attól rettegtem, hogy én is így végzem majd, mozdulatlanul, délutánonként kitolva a zajos Rózsák terére, olyan emberek közé, akik tudnak járni. A feleségem beszélget velem vagy felolvas nekem, aztán  megunja a reménytelen életet, feltol egy dombtetőre és elengedi a kocsit. De hát a családban mindenki rettegett a betegségektől, és mindenkinek voltak  saját rettegései. Apám a ráktól félt, anyám attól, hogy apámnak rákja lesz, Vilma néni attól, hogy leáll majd az emésztése és felrobbannak a belei. És nem csak a betegségektől  rettegtünk, hanem a gyógyszerektől is, de még jobban rettegtünk attól, hogy az orvos rossz gyógyszert ír fel, ezért nem szerettünk gyógyszert szedni, másrészt szerettünk gyógyszert szedni, mert rettegtünk a betegségektől, még jobban rettegtünk a kórháztól, legjobban azonban akkor rettegtünk, amikor egészségesek voltunk, mert az azt jelentette, hogy bármikor betegek lehetünk. 

         Egyik nap a Murányi utcában megláttam a barna kabátos asszonyt. Még szebb volt, mint a Rózsák terén. A tejcsarnok előtt állt és egy fiatal férfivel beszélgetett. Ismertem a férfit, Stein Gábor volt, csellista. Aztán Stein  megcsókolta. Szenvedélyes csók volt, az ujjaival még az asszony hajába is beletúrt, majd hirtelen szétváltak. Szeretik egymást, nem volt vitás. Stein a Baross tér felé ment, az asszony végig, a Murányi utcán. Mielőtt belépett az egyik kapun, megigazította a frizuráját. Néhány nappal később előttem ültek a Bethlen moziban, fogták egymás kezét. Mastroianni-filmet vetítettek. Az angyalok. Ez volt a címe. Előadás után az asszony belekarolt Steinbe, amikor kifelé mentek, úgy nézett rám, mintha ismerne.

Azt hittem, hogy soha nem látom újra. Hogy akkor most vége mindennek. Hogy ez az asszony soha nem megy ki a férjével a térre,  soha többé  nem igazítja meg a plédet, nem fog neki felolvasni és nem beszélget vele. De a következő héten megint láttam őket együtt, a Rózsák terén, a férfit a tolókocsiban, mellette a feleségét, felolvasott neki, azután nevettek valamin.

         Mintha semmi sem történt volna. És talán nem is történt.

          

Ecetezés alatt 8: Ebéd Károly herceggel

Igen, méghozzá az Örökös Trónörökös vidéki birtokán, Highgrove-ban. "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak. Egy könnyű apero a kertben. Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, rutinos bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit rendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát. 

Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolja italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karol. 

-Fürj lesz a vacsora - mondja jókedvűen. - Skóciából hozattuk, ma reggel. 

-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.

De hát ilyen helyen nincs krumpli, csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab,  a savanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja. Vacsora után az építészt és feleségét viszem haza.  Hát, baszod, valamit ennünk kell már, szólal meg Makovecz, amikor London külvárosába érkezünk.Betértünk egy McDonald’s-ba. Késő este volt, éppen zárás előtt. Hamburgert rendeltünk  dupla sültkrumplival. A személyzet csendben, némi részvéttel figyelte, hogyan zabálunk. Szomorú látványt nyújthattunk. Gondoltam, megemlítem nekik, hogy éppen Károly hercegtől jövünk, azért vagyunk ilyen éhesek, de aztán arra gondoltam, hogy egy magyar diplomata ne ássa alá az Udvar tekintélyét.

Makovecz egyik munkatársa még fényképezett volna, de udvariasan szóltak neki, hogy itt csak  Morley von Sternberg udvari fotós készíthet képeket. Kérte, hogy amennyiben külon is közölnénk a képeit, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik. 

Ecetezés alatt 7.: Most egy rövid Márai

Sok minden nem érkezik idejében, sok minden nem akkor és nem úgy történik, amikor és ahogyan azt gondoljuk, semmit nem akkor ad az élet, amikor felkészültünk rá. Sokáig azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben.