Utolsó ecetezés: Felix Lope de Vega

Szökni, maradni

Szökni, maradni, maradozva menni,

S a távozóban nem övé a lélek,

Édes dalát hallgatni egy szirénnek,

S az árbocfához odakötve lenni,

Tornyunkat a futó homokra tenni,

Elfogyni, ahogy a gyertyák elégnek,

Égből hullt démon, akit hajt a végzet,

Soha megbánni, soha megpihenni,

Kölcsön türelmet puszta hitre kérni,

Némult magányok közt beszélni bátran,

Öröknek vélni, mit elfúj a holnap,

Igazságok helyett gyanúkban élni:

Ezt nevezik hiánynak a világban,

Lélekben lángnak, életben pokolnak.

Vas István fordítása

Ecetezés alatt 16: Fanni napja

Végülis egyforma mindegyik, az ápolás, az ilyen. Nincs szabadnap. Reggel fél hat. Már megszokta. Néha minden mérgét beleadja, hogy miért ez a sorsa, aztán jönnek nyugodtabb pillanatok is. Igen, az idegrendszer. Bonyolult és kiszámíthatatlan. Ad jelzéseket, de nem értjük, mire pedig megértjük, már késő. Anya telefonja ébreszti, mikor jössz, jövök, anya, ahogy szoktam, de előbb még Zsófit kell óvodába kísérni, jókedvűen, hogy Zsófi is jókedvű legyen, színjáték az egész, amióta Bohumil, a cseh fiú elhagyta, és anya beteg lett, csak színjáték. Aztán anya, gyógyszerek, kávé, szomorkásan néznek egymásra, Zsófika hogy van, kérdezi anya, Fanni látja, hogy milyen gyenge, legszívesebben csak ül a fotelben, gyűrögeti az újságot, már nem érdekli a világ, minden csak látszat, az idegszálak a terhelés hatására kopni kezdenek, bomlasztják  a hálózatokat, a hálózatok pedig az egész rendszert, ami a végén összeroppan.  Akkor kezdődött, amikor apa meghalt és anya gyógyszereket kezdett szedni, és hát az csak természetes, hogy az egyetlen gyerekre marad minden. Szerencsére közel laknak egymáshoz, és szerencsére otthon tud dolgozni, fordít, lektorál, szerkeszt, délelőtt vásárol, anyának ebédet főz, mondtam neked, hogy ez a cseh fiú nem megbízható, anya még itt tart, az ő élete nem megy tovább. És ő, Fanni? Pedig olyan szépen indult, Prágában, még egyetemista korában ismerkedtek meg, anya nem örült neki, más országok, más népek, más szokások, nem lehet a dolgokat keverni, még mindig ezt mondja, Fanni nem is válaszol, elmosogat, hazamegy, anya már elfelejtette, hogy ott járt, hívja, nem törődsz velem, mondja szemrehányóan vagy szomorúan. Ne vegye személyesen, mondta a neurológus, ezek idegrendszeri tévutak, de könnyebb mondani, mint megtenni, szeret anyához menni, szereti, ha szükség van rá, de szeret szabadulni is.  Fanni már harminc éves, rosszul alszik,  rosszul ébred, várja anya hívását, hazahozza Zsófit, hogyan él majd, ha anya nem lesz, ezen is szokott gondolkodni, lehet, hogy túlságosan nagy lesz az űr, amit hagy maga után, este még egy telefon, ágyat kellene húzni, mondja anya, persze, feleli Fanni, tudja ő azt nagyon jól, hogy mikor mit és hogyan, jó  így este kettesben Zsófival, az egyik szerkesztő próbált udvarolni, kávéztak is együtt, kellemes és humoros fiú, kirándultak  hármasban Zsófival, csókolóztak is már az autóban, jó érzés volt közel lenni újra egy férfihez, de nem, most éppen elég kaland van az életében. Idegrendszeri tévutak, és még az is lehetséges, mondta a neurológus, hogy örökletes, figyelje a jeleket, Fanni, hogy aztán majd ne érje meglepetés. Hét végén sétál Zsófival, ilyenkor lehet vele a legjobban beszélgetni, Bohumil már szóba sem kerül közöttük, két éve történt, az is hétvégén, hogy a fiú azt mondta, elmegy, ő, Fanni akkor döbbent rá, hogy nincs felkészülve ilyen helyzetekre. Amikor apa kórházba került, az orvosok már látták, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor mondta egyikük neki és anyának, hogy készüljenek fel a legrosszabbra, de hát a legrosszabb, az azért a legrosszabb, mert nem lehet rá felkészülni, apa éjszaka meghalt, nem készültem fel, mondta magának akkor Fanni, mert nem tudtam, hogy hogyan kell felkészülni a legrosszabbra. Most már tudom.  Este kilenc, összebújik Zsófival, anya még hívja, de már nem beszél vele. Magához öleli, milyen vékony kislány, gondolja, éppen olyan, mint én voltam.

Ecetezés alatt 15: Julika és a cérnabolt

A körmendi kórházból hívtak, hogy Julika náluk van, nagyon beteg, meg fog halni, úgy tudják, én vagyok az egyetlen hozzátartozója.  

         Vidéki kórház, este. Orvosságszagú folyosók félhomályban, ápolónő telefonál a falnak dőlve. A kórtermekben csend és sötétség. Julika sovány, az arca szürke, szeme csukva. Éjjeliszekrényén szemüveg és a szülők fényképe. Az unokatestvérem volt, de soha nem szerettük egymást.  Otthon is csak lekezelően beszéltünk róla. Egyszerűen így alakult. Bonyolult dolog  a család.  Ott aludtam a kórházban volt üres kórterem.

A szüleinek volt egy kis boltja a Pannónia utcában, Kutai Rövidárú, két lépcsővel a járdaszint alatt.  Nem volt sikeres vállalkozás,  szerény élet,  cérna,  gombok, méterárú,  szabás-varrás kellékek, cipőfűző, pántok a rézfogantyús fiókokban, de hát nekik ez volt a mindenük.  A poros kirakatban egy üvegtáblán a nyitvatartási idő, a rossz adatok olvashatatlanul átkaparva. Kutai Rezső egész nap állt a pult mögött kopott kék köpenyben, Elza néni a sarokban ült egy asztalnál, kisebb javításokat vállalt, még szemfelszedést is, de hát ez régen volt. Julika gyerekkorában szívesen töltötte az idejét  az üzletben, nyitott, zárt, számolt, újraírta az árcédulákat. Ha arra jártam, benéztem, köszöntem, de soha nem vettem semmit. Különös, dohos, áporodott szag volt bent, jó volt utána kimenni az utcára.

         -Ugyan már, miért ragaszkodnak ehhez az ócska cérnabolthoz? –kérdezte mindig anya.

         Julika pattanásos arcú,  esetlen, szégyenlős kislány volt. Egyszer-egyszer találkoztunk, véletlenül, ilyenkor szinte rám se nézett, éppen csak köszöntünk egymásnak. De hát különös alakok vagyunk mind, végülis. Rezső bácsi régen meghalt, egy este éppen a redőnyt húzta le, amikor megszédült, Elza néni pedig néhány évvel később, és akkor a boltot is eladták. Julika elkezdte keresni a helyét az életben, akkor még volt Röltex, ott helyezkedett el eladóként, aztán üzletvezető lett, később egy hajón felszolgáló, albérletben lakott, gyűjtögette a pénzt, hogy visszavásárolhassa a boltot, bankoktól is próbált hitelt felvenni, de semmi sem sikerült neki. Gyakran elment a Pannónia utcába, ahol a bolt helyén  antikváriumot nyitott két vidám, fiatal lány, az ajtó előtt cigarettáztak nevetgélve. Julika szomorúsággal vegyes irigységgel nézte őket.

         Még anyától is próbált pénzt kérni.

         -Mire kell? –kérdezte bizalmatlanul anya.

         -A boltot szeretném visszavásárolni – felelte ő.

         -Az csak egy álom – legyintett anya.

         Egyszer eljött hozzám a Külügyminisztériumba, ahol akkor tisztességes beosztásban dolgoztam és arra kért, hogy segítsek neki.  Negyven éves volt. Adott egy önéletrajzot, tíz sor az egész, el sem olvastam.

         -Beszélek németül – mondta. Blúza gyűrött volt, a haja ápolatlan.  Szánalmasan festett. - Bármilyen munkát vállalok.

         -Egyedül élsz?

         -Nem találtam még senkit. 

         Néhány percig még ültünk egymással szemben, szótlanul.

         -Amit tudok, megteszek - mondtam.

         De nem tettem semmit.

         Néhány évvel később felhívott, azt mondta, vidékre költözik, talált munkát, adott egy telefonszámot, amit nem írtam fel.

         Aztán egyszercsak ez  a hívás Körmendről.

         -A legjobb út mindig a hibáinkon át vezet – ezt mondtam neki most, amikor az ágya mellett ültem.  Nem tudom, miért ez jutott eszembe,  mindegy is volt, már nem hallotta. Kábították, hogy ne legyenek fájdalmai.

         A markában egy régi, kopott fényképet szorongatott.  A cérnabolt bejárata előtt ők hárman, Julika, Rezső és Elza néni. Hát ez volt az álom.          

Az ápolónő szólt, hogy most már menjek. Úgyis vége.