Régi motoros

És akkor felrobbant a vízpumpa. Nem volt kellemes élmény, szabadságról visszafelé, forró nyári péntek reggel félúton Budapest és Győr között, az autópályán. Frankfurtig kellett volna aznap elérnem, másnap este pedig Londonba, hétfőn reggel már munka öltönyben, nyakkendőben. Szerettem azt az autót, megbízható, fehér Ford Sierra, ráadásul Ghia, de akkor úgy éreztem, cserbenhagyott. A csomagok alól előhalásztam az Elakadásjelzőt. Valahogy mindig az van a csomagok alatt, amire szükség van. Az átlagos férfi autójának csomagtartója olyan, mint az átlagos nő kézitáskája. Majd holnap rendet csinálok benne.

          A győri Ford-szervízben szétszedték a motort, megtalálták a hibát. A tömszelence.  Déli tizenkét óra. Hol van még Frankfurt? És London? 

-Volt már korábban gondja a tömszelencével? – kérdezte egy fiatal, Ford-sapkás szerelő.

          -Nem – feleltem őszintén. Lehettem őszinte, nem volt vele gondom, azt sem tudtam, hogy létezik.

          -Szóval, a tömszelence – mutatta fel.

          Jelentéktelennek látszó, kis szürke alkatrész, akkora, mint egy ceruzahegyező, mégsem indul nélküle az autó.  Bécsből lehetne alkatrészt rendelni, de hát péntek van. Talán majd hétfőn. Péntek délután, az már csak ilyen. Más időszámítás. Pénteken robbannak fel a vízpumpák, törnek el a vízcsövek és állnak le a mosógépek.

          Összenézett  a műhelyben a többiekkel.

          -A tömszelence, az kényes munka. Annak ezredmilliméterre stimmolnia kell.

          Bizony, gondoltam, kényes munka. Ha nem stimmol, akkor vége.

-Talán megpróbálhatnánk Feri bácsit – mondta akkor  egyikük.

          Rám néztek, mintha tőlem várnák a döntést.

          -Feri bácsi régi motoros – mondta a Ford-sapkás. - Még a vagongyárban dolgozott, van otthon, a sufniban egy öreg szerszámgépe. Elmegyünk hozzá.

          Kis, családi ház Győr külvárosában. Feri bácsi egy fa árnyékában, kempingszéken szunyókált atlétatrikóban, fürdőnadrágban, kopott vietnami papucsban, a felesége a verandán, hokedlin ülve rádiót hallgatott.

          -Szép darab – forgatta Feri bácsi ujjai között a kis szürke bűnöst.  Bólogatott. – Ford. Nagy mesterek voltak mindig.

          Érdeklődve néztem rá, hogy most akkor mi lesz.

          -Délután háromkor gyertek vissza – mondta.

          Bement a sufniba, mi visszamentünk a szervizbe.

          Délután háromkor Feri bácsi ismét a kempingszéken, a felesége a verandán, hokedlin ülve rádiót hallgatott.  

          -Tessék – mondta Feri bácsi és átadta az új alkatrészt. – Próbáljátok meg, hátha sikerül. Egy utat talán kibír.  De maga Londonban azonnal vigye a Fordosokhoz. Majd adnak újat.

          Egy óra múlva helyére került a vízpumpa, benne Feri bácsi alkotása. Halk zümmögéssel indult a motor, a műszerfal kijelzői szerint minden rendben.

          -Azért vigyázzon – mondja búcsúzóul a szerelő. – És csak nyugodtan, ne nyomja a gázt nagyon.

          Londonig minden rendben ment. Lidérces út volt, a szemem  végig a vízhőmérséklet-mutatón, ami meg sem rezdült.

          Hétfőn természetesen azonnal a Ford-szervízben kezdtem, elmeséltem a történetet, átvették az indítókulcsot, délután érdeklődjek.

          Amikor visszamentem, maga a szervízvezető várt. Csodálkozó tekintettel nézett rám, ahogy angol szervizvezetők nem szoktak. A csodálkozás nem angol tulajdonság.

          -Megmondaná nekem, Odze úr, hogy honnan szerezte azt a tömszelencét?  

-Egy nyugdíjas magyar esztergályos csinálta – feleltem mentegetőzve. – Sürgős munka volt. Más megoldást nem találtunk. 

-Majd mondja meg neki, ha találkoznak, hogy nálunk már milliomos lehetne.  Tökéletes. Jobb, mint az eredeti.