Életem 50.VII: Az első Martini

Egyetemi szüneteimben rendszerint Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos,  a kor egyik leghíresebb színésze, t mondták. természetesen engem küldtek oda hozzá te vagy itt a kis értelmiségi, mondták.

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem anyámnak, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – kérdezte Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalembere, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.

-Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti, amikor letettem elé a poharat.

         -Semmi gond – mondtam, pedig gond volt, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák között és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?