A Bethlen
téren, a harmadikon laktunk anyámékkal, hárman. Az Odze-család. Egyke voltam,
ezt sokan gúnyosan mondták rám az iskolában, mintha tehettem volna róla. Minden
egykét elkényeztetnek, ezt is mondták, de én tudtam, hogy engem nem kényeztettek el. Anyámat Mancinak szólítottam, apát Bandinak, ahogyan ők
is egymást, nálunk ez volt a természetes. Fölöttünk, a negyediken a Grosz-család. Nagypapa és nagymama. Nagymama
a nagypapát Zoltánnak hívta, soha másképpen nem hallottam, legtöbbször
felkiáltójellel a végén. Zoltán! Nagypapa Rózsikámozta nagymamát, mindig nagyon kedvesen, kicsit meghúzva az á betűt, mintha mindig kérne vagy kérdezne valamit. Gimnazista
koromban hétköznapokon nagymamáéknál ebédeltem, azután hazamentem, végre
egyedül lehettem. Szerettem egyedül lenni, nekem akkor is, és később is ez volt
a természetes állapot. Esetleg tanultam, vagy, mint általában, úgy csináltam,
mintha tanulnék, valójában színdarabokat írtam, regényeket olvastam, lányokról
álmodoztam, azoknak a lányoknak, akikbe szerelmes voltam, shakespeare-i
hangulatú szonetteket írtam, de lényegében az íráson és az olvasáson kívül más
nem érdekelt. Voltak szakkörök, amikre járhattam volna, de egyik sem érdekelt. Nem
voltam szorgalmas, a tanáraim mind azt mondták, hogy okos vagyok, de „nem elég
szorgalmas.”
Az ezerkilencszázhatvanas évek. A múlt század. Nagymamáék voltak az igazi család, volt egy bejárónőjük, Ilus néni, valamilyen egészen távoli rokonságból, amit néha megpróbáltak elmagyarázni, de soha nem tudtam követni, mindig együtt étkeztek hármasban a konyhában, Ilus néni a rádiót hallgatott takarítás közben, szerelmes volt a kor divatos táncdalénekeseibe, mindig azért kesergett, amiért nem tudott valamelyikükhöz férjhez menni, akkor most nem suvickolnám itt a padlót, Gyurika, hanem lógatnám a lábam egész nap. Nagypapa
délelőtt a Népszavát olvasta, délután az Esti Hírlapot, keresztrejtvényt
fejtett, a megoldást postán beküldte a szerkesztőségnek, de soha nem nyert
semmit, mindig a bulisták viszik el a
pénzt, mondta ilyenkor, de csak félig-mérgesen, mint aki tudja, hogy az
élettől körülbelül ennyit lehet elvárni. Nagymama főzött vagy a szomszédban
fecsegett, esténként tévét néztek, nagypapa korán elaludt, nagymama egy ideig
ébresztgette, nagypapa időnként felriadt és állította, hogy ő soha nem alszik a
tévé előtt. Vasárnap délutánonként meglátogatták
nagypapa vagy a nagymama testvéreit, vagy ők jöttek vendégségbe hozzájuk, akkor
nagymama vaníliás kiflit sütött, a férfiak
kártyáztak, nagyokat nevettek és lecsalózták egymást.
A
zsidó világban éltek, abban az értékrendben hittek. Minden ünnepet tartottak. Minden ünnep a hagyományról, az emlékekről és a tanulásról szólt. Nagypapa
péntekenként átment a zsinagógába, úgy beszélt a többiekről, hogy a hittestvéreim, néha meglátogatta őket Welsch rabbi, egyszer én is ott ragadtam, mert tetszett nekem a rabbi, volt valami kíváncsisággal vegyes jókedv a tekintetében, akkor nagymama vaníliás kiflit
sütött, a rabbi kedvencét, aki csomagolt
is a feleségének, kávét ittak, semmiségekről beszélgettek, halkan.
Mi
egy emelettel lejjebb, a harmadikon igazi szocreál életet éltünk. Bandi egy
külkereskedelmi vállalatnál volt vezető állásban, Manci a Belkereskedelmi
Minisztériumban. Munka után együtt jöttek haza, azt vacsoráztuk, amit nagymama
ebédre főzött maguknak és egy lábosban lehozta nekünk, csak melegíteni kellett. Vacsora után cigarettáztak és kávéztak, Bandi szidta a rendszert, Manci elégedetlenkedett, amiért apám elégedetlen.
Apám
sokat utazott, kiskoromtól megszoktam, de mindig nagyon vártam, hogy hazajöjjön.
Amikor távol volt, úgy éreztem, mintha meghalt volna.
Nagyon várom a folytatást!
VálaszTörlésSimkó János
Én is várom ,mert igazi családi millió !
VálaszTörlés