Thomas Mann naplója

Mostanában Thomas Mann naplóját olvasom. 1938 márciusában ezt írta: "Világosan megmutakozik, hogy az angolok és Hitler összejátszanak. Lengyelország és Litvánia megakadályozza Oroszországot, hogy Csehszlovákia segítségére siessen. Ez utóbbit Anglia feláldozta annak érdekében, hogy Németország lemond a gyarmatokról, amelyeknek területeire - méreteinél fogva - amúgysincs szüksége. Gabona és acél, ez kell az új Nagy-Németországnak..."

Hogyan vásároltunk nyugati autót 1967-ben?

Az első kérdés azonban az, hogy hogyan vásárolt autót a magyar átlagember. A magyar átlagember bement egy Merkur-szalonba (a Merkur volt az egyetlen magyar személygépkocsi kereskedelmi - pontosabban elosztó - vállalat), kiválasztotta, milyen autót szeretne, befizette a vételár felét, és kapott egy sorszámot, amivel jó esetben két-három évvel később, a vételár második felének befizetését követően megkapta a "kiutalást" és hozzájuthatott áhított gépkocsijához. Voltak azonban szerencsésebbek és a mi családunk is ehhez a szűk körhöz tartozott. Édesanyám a Belkereskedelmi Minisztérium ruházati főosztályán dolgozott, és így bekapcsolódott a "második elosztási rendszerbe". Ha egy fontos elvtársnak szürke trencskóra volt szüksége, vagy egy fontos elvtársnő kis mennyiségben importált francia bugyit szeretett volna vásárolni, akkor hívta anyukámat, aki egyéb, fontos kormányzati teendőit félretéve intézkedett.  A második elosztási rendszer információs hálóján tudta meg azt is, hogy a Merkur - valójában a Belkereskedelmi Minisztérium - alkalmanként néhány száz nyugati gépkocsit - Renault 4-es és 16-os, Ford Escort, Fiat 850 - hoz be az országba,  az akkori esetlen magyarázkodás szerint "ezeken szeretnék tanulmányozni, hogyan válnak be ezek a típusok magyar körülmények között".  Az elosztást a minisztérium vezetése tartotta a kezében,  ezen sok színész, sportoló és állami vezető neve szerepelt. Anyukám ugyan aktív szereplője volt a második elosztási rendszernek,  ám így sem volt esélyünk nyugati autóra, azonban egy napon bekövetkezett a csoda. Az egyik, Ford Escortra várakozó neves sportolót vámcsaláson kapták, ezért kihúzták a listáról, mi pedig a cserejátékosok kispadjáról azonnal a  pályára kerültünk. Már másnap mehettem a Merkur nagyhatalmú vezérigazgatója, Csűri elvtárs titkárságára, ahol megkaptam az úgynevezett "egyedi kiutalást". Egy mosolygós titkárnő becsúsztatta a papírt egy borítékba, a borítékot  átadta nekemén pedig elhelyeztem a zakóm zsebében. Emlékszem rá, hogy hazafelé egész úton a tenyeremet a zakózsebemen tartottam, úgy vigyáztam rá. Azután következett a nagy jelentőségű látogatás a Merkur csepeli "átadótelepén". Aki valaha járt ott, tudja, miről beszélek. Egy kisméretű, dohányfüstös és verejtékszagú váróteremben zsúfolódtak össze a gépkocsira várakozók, sokan családjukat, beteg nagypapát és tolószékes nagynénit is elhozták, hiszen ilyen alkalom, új autó átvétele, egy életben talán csak egyszer adódik. A mellékhelyiség  előtt is hosszú sor állt, feltételezem, hogy az izgalom hatására sokan látogathatták, az ilyen helyeken a vécépapír természetesen ismeretlen fogalom volt, de még a villanyégő is hiányzott a foglalatból. Időnként megjelent egy, többnyire rosszkedvű, barna köpenyt viselő, komor tekintetű "átadó" beordította a tömegbe a sorszámot, majd a boldog vevővel együtt kimentek az "átadótérre". Nekünk is volt sorszámunk, mert a látszatra azért adott a Merkur. Amikor meghallottuk, anyukámmal együtt átverekedtük magunkat a tömegen, és átnyújtottuk a befizetési csekket az átadónak. Az átadó bólintott, majd hosszú gyaloglás következett egy távoli területre, ahol a különleges embereknek szánt különleges autók várakoztak. Az átadó átadta a Ford Escort kulcsát, jó utat kívánt, majd anyukám a markába nyomott egy százast, amit az átadó pironkodva elfogadott és még jobb utat kívánt. Beültem a kormány mögé, beállítottam a tükröt, beszívtam a csakis az új autókra jellemző új-autó szagot és elfordítottam az indítókulcsot. Húsz évvel később egy hollandiai autószalonban átvehettem életem második - immáron saját fizetésemből  vásárolt - nyugati autóját. De az már egy másik történet. 

Borsodi önkormányzati dolgozók - nem demagógia

Ezek az emberek amúgyis alacsony fizetésük töredékéért is lelkiismeretesen dolgoznak, hogy a rájuk bízott gyerekek és öregek ellátását biztosítsák - talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy a sok felesleges lelkizés helyett ezekkel a vérfagyasztó realitásokkal foglalkozzunk, semmint lila lelki ál-betegségekkel. Néha az az érzésem, hogy mi ott vagyunk, a Titanic báltermében, tangózunk, a hajó pedig süllyed alattunk...

Az a bizonyos kék lámpa és a finn példa

Nem tehetek róla, nekem az a bizonyos, a kormányzati vezetők autójára helyezett kék lámpa mindig a visszamaradott hatalmi rendszerek jelképe. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy például egy magyar agrárminiszternek szüksége van megkülönböztetett védelemre. Volt szerencsém Fazekas Sándort kísérni finnországi látogatása során, ahol senkinek sem jutott volna eszébe kék lámpát tűzni a gépkocsijára. A brit miniszterelnök gépkocsiján sem láttam soha ilyen megkülönböztető jelzést, és amikor a finn államelnök felkereste nagykövetségünket Helsinkiben, ő sem használt ilyen eszközt. Vajon miért van az, hogy Magyarországon olyan erős a korábbi, más szempontból megvetett politikai rendszer által használt "nekünk több jogunk van" kiváltságok iránti csillapíthatatlan vonzalom? Vajon miért nem mondják azt minisztereink az őket fuvarozó biztonsági kísérőnek,  hogy "ugyan, Józsikám, inkább induljunk időben"? Arról meg  most nem is beszélek, hogy a finn külügyminiszter, Alex Stubb budapesti látogatására indulva még az őt amúgy illető kormányvárót sem vette igénybe a Helsinki nemzetközi repülőtéren, sorban állt a biztonsági ellenőrzésre váró utasok között.  Követendő példa, írhatnám, ha hinnék abban, hogy ezt a példát követik a magyar politikusok is.  Erőfeszítéseim azonban nyilván reménytelenek...

Hernád utca

Ott laktunk, egy négyemeletes bérházban, függőfolyosók, középen sárga keramitlapokkal burkolt udvar, poroló, bádog szemetesedények. Hatvanas évek. A házmesterek akkor még kapuztak és lifteztek. A lépcsőház rosszul világított és büdös. A lakók ismerték egymást, a gyerekek mindenkinek köszöntek. Csókolom.  A  felnőttek megkérdezték, hogy mi újság az iskolában, semmi, feleltük, de ők már nem figyeltek a válaszra. A földszinten, egy udvari lakásban lakott Steinmann Dezső trombitaművész a feleségével, a fiatal, karcsú Olenával. Olyan szép volt annak a lánynak az arca, hogy mindnyájan irigységgel vegyes vágyakozással néztünk rá, pedig még csak kisfiúk voltunk.  Polák Ernő, a házmester úgy tudta, hogy Olena Ukrajnában született, balerina volt  Kijevben, ott ismerkedett meg Steinmannal. Hogy mehetett hozzá feleségül?

-Minden házasság egy rejtély – mondta egyszer Polák anyámnak a liftben. A házmester egyedül élt, a felesége elhagyta. – Úgy halottam, Olenkának nem lehet.

         -Miért nem lehet gyereke? – kérdeztem, miután kiszálltunk a liftből és Polák továbbutazott a negyedikre.

         -A te dolgod a tanulás – felelte anyám, miközben a lakáskulcsot kereste a táskájában.

Amikor megérkezett a tavasz, Steinmann kiült az udvarra és ott gyakorolt. Atlétatrikót viselt, vászonnadrágot, szandált, fején hajhálót. Kottaállvány volt előtte, abból játszott. Nem volt nagy művész, egy zenekarban trombitált. A lakók nem szerették őt, panaszkodtak Poláknak, ő azonban csak a vállát vonogatta, nem csinált semmit. Olena délelőtt kiment a piacra, vásárolt, délben ebédet főzött, este Steinmann elment a zenekarba trombitálni, Olena otthon maradt és rádiót hallgatott. A gyerekek sem szerették Steinmannt. Komor, szigorú férfi volt, a tekintetével úgy követett bennünket, mintha üldözne. Néha felmentünk a harmadik emeletre és leköptük. Egyszer-egyszer jól céloztunk, de Steinmann a hajháló miatt nem is érezte. De tudta. És Olena szólt is Poláknak, a szülőknek, anyámnak is, hogy ne csináljuk, de mi csináltuk. Vajó is, Tallós is, sőt, Gizi is jött. Ő jól tudta legjobban gyüjteni a nyálát. Aztán egyszercsak Steinmann abbahagyta a trombitálást. Kiült az udvarra, ahogyan régen, kivitt egy lemezjátszót és lemezeket hallgatott. Semmi mást nem csinált, csak a zenére figyelt. Polák egy este becsengetett hozzánk és azt mondta anyának, hogy Steinmannak rákja van. Gégerák. Többet nem trombitálhat. Honnan tudta? Polák sok mindent tudott. A házmesterek sok mindent tudtak. A liftezés meg a kapuzás. Olena ritkábban járt a piacra, arról beszéltek a házban, hogy nincs pénzük. Aztán Steinmann lett a vice, esténként ő gyűjtötte a szemetet, éjszakánként kapuzott, segített Poláknak kisebb javításokban. A gyerekek akkor is köszöntek neki, amikor vice lett, ő azonban akkor sem köszönt vissza és nem is kérdezte meg, hogy mi újság az iskolában. Sovány volt, rosszkedvű, és a szemetesedényeket is egyre nehezebben emelte meg, még mi segítettünk neki, de azt sem köszönte meg.

Aztán egyik nap felment a negyedik emeletre, átvetette magát a korláton és leugrott az udvarra. Elterült a sárga keramitlapokon. A szülők nem engedték ki a gyerekeket a függőfolyosóra. Polák kihívta a mentőket és a rendőröket, Olena felmosta az udvart. Sírt közben, a többi lakó meg nézte.

         Aztán Olena elköltözött, Polák is elköltözött. Összeházasodtak, gyerekük is született. Évekkel később láttam őket így, együtt, a sétálni a Városligetben.

         -Mindenki tudta a házban, hogy összejöttek  – mondta akkor  anyám. – Régi dolog volt már.

Flóri

Szerencsés nemzedék tagja vagyok. Még őszintén tudtunk lelkesedni magyar gólszerzőkért. Semmi bulvár, semmi felhajtás, semmi hátsó szándék. Voltak még sportolók, akiket a keresztevükön szólítottunk. Akkoriban nem a miniszterelnök  mondta meg, hogy jó-e a válogatott csapat vagy sem, akkoriban kilencvenezer néző volt bajnoki és válogatott mérkőzéseken a Népstadionban. Erről minden további szó felesleges.

Találkozásom Indira Gandhival

Vannak pillanatok, amikor az ember egyszercsak úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. Ez egy szerdai napon történt, 1984 október 31-én. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát  jellemezte.  Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van?

Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt.

Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből (Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról. Egy éjszaka megjelent álmában Rabindranath Tagore, ezért lányával útrakelt, hogy felkeresse a neves bengáli költőt Calcuttai-i othonában. Bombay-ig hajóval utaztak, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is.  Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt.).   A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e, és hogy a gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozót. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix  már a pályán melegített.

-Ne haragudj – mondtam neki. – Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi – felelte ő udvariasan, ám enyhén szólva kételkedve a szavaim hitelességében.

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry-ben állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Túri első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. –  Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?

-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

Túri hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.

Erre én hallgattam, mint rendesen.

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van – feleltem. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort. 

Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az Amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.

Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.

-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között.  Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.

Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje. 

Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.

“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

 

---

[1]