Életem igazi iskolája - I: Romy Schneider

Éppen kilenc éves voltam, a világkiállítás idején, 1958-ban. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos, igen, nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak: kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.

            Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki. Sok magyar  volt ott, jöttek-mentek, magyarul beszéltek. Még meg is lepődtem, hogy külföldön a magyarok magyarul beszélnek. Kalapos amerikaiak álltak meg. Nagy lakás a Rue de Chevalier-n, hívólift, kaputelefon, az Atomium,

a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott, a esténként sétáltunk a szüleimmel a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és  Coca-colát ittunk, apám nevetett, hogy nekem jobban ízlett otthon a Bambi, az Ixelles-i vendéglők teraszán elegáns polgárok söröztek jókedvűen, egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám, a szülők egyik este Paul Anka-koncertre mentek, kiöltözve, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam, szerettem ott lenni, ültem egy asztalnál, nézegettem a vendégeket, a bejáratnál a hosszú sort, mint minden nap, hetekkel korábban kellett asztalt foglalni, láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte, a pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a  cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat, úgy fest, akkoriban jól tudtuk szervezni az életünket, minden nap hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz, erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket, és láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, minden újságosnál kapható volt a Lakatos Sándort ábrázoló képeslap,  amint a prímás a

banda előtt állva belehúz, szóval nagyon jól működött minden, csak apám volt gondterhelt, ő már a  másnapra készült.

            Mert másnap meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.

            És ennek fele sem tréfa.

            -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.

            -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a  sajtófőnök.

Este otthon is erről beszéltünk.

            -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.

            -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő  nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra? .

            -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.

            Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseltbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.

Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. A lépcső tetején pedig elkészült a fénykép, amelyen kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver sem. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán bennünket félresodort a tömeg. Kaptunk még vacsorát az étteremben, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládéspalacsintát.

Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XIV

A Nagy Brit Helykeresés

 A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok
pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy birodalmat irányítanának. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles fellépése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család is számos hosszútávú utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják.  1997. június 30-án néhány könnycseppet ejtettek ugyan Hong Kong elvesztéséért, ám ebben a gyönyörű ázsiai városban azóta semmi sem változott. A britek következő dilemmája Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem?  De Gaulle az első kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni és ebben sok igazság is volt. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámolják majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a se-ki-se-be állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás azonban barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XI

Öregek Játszótere

A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.

         Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.

         Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.

         -Hány éves? – kérdeztem.

         -Hetven – felelte.

         -Jó formában van – ismertem el.

         -Már nem vagyok az igazi. A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - X

Vízcsapszerelési kísérlet Londonban

Mi úgy tanultuk, hogy Anglia, az a világ műhelye. De ez ma már csak mese.

         Peter, a ház szerelője pontosan érkezik, elegáns, kék overallban, sildes

sapkában, tisztára suvickolt cipőben, övén hordozható telefon bőrtokban, hogy bármikor elérhető legyen. Jókedvű, elégedett szerelő, öröm az ilyen emberrel dolgozni. Érkezés után teázik, kis kekszet is szívesen ropogtat hozzá, közben Marival beszélget. Hogy érezzük magunkat Londonban? Köszönjük, jól. És a gyerekek? Az a két, édes kislány? Ők is köszönik, jól. Mit csinál a kedves férje?

Üzletember? Nem, diplomata.

Á, diplomata, bólogat elégedetten Peter, neki is volt egy diplomata ismerőse, Hondurasban volt attasé, nem, nem is Hondurasban, inkább Jamaikában, igen, vagy mégis Hondurasban? Elgondolkodik. Végülis mindegy, mondja Mari, mert nem szereti az elgondolkodó vízvezetékszerelőket. Csak már lásson hozzá. Jó dolog diplomatának lenni, feleli Peter. Bizony jó, hagyja helyben Mari. Következhet a javítás? Természetesen, hiszen azért jöttem, mondja vidáman Peter. Mari hátravezeti a fürdőszobába, megmutatja a csöpögő csapot.

         Peter biccent, minden világos, köszöni szépen, mondja, majd elindul kifelé.

         -Nem javítja meg? - érdeklődik Mari tapintatosan.

         -Ki kell cserélni - vélekedik Peter.

         -Szerintem meg csak egy egyszerű bőrözés - mondja Mari.

         -Az ember nem lát bele a csapba - közli Peter. Még bólogat is hozzá.

         -Talán szét kellene szedni - javasolja akkor az én feleségem.

         Peter döbbenten néz rá.

         -Szétszedni?

         Mari bólogat.

         -Szétszedni – ismétli -, hogy meglássuk, mi van benne.

         -Minek szétszedni? – tiltakozik Peter, és szemlátomást nem is érti, hogy miről van itt szó. –

         -Lehet, hogy nem kell cserélni, csak javítani.

         -Nincs is nálam csavarhúzó.

         -Azt tudunk adni. A férjemnek rengeteg csavarhúzója van.

         -Csakhogy idegen szerszámmal nem dolgozom - közli Peter méltóságteljesen. - Visszajövök holnap.

         Peter persze másnap nem jött vissza, üzenetet hagyott a rögzítőn, miszerint járja a várost megfelelő csaptelep után, amint kap, jelentkezik.  Mi ugyan azt tapasztaltuk, hogy Londonban mindent lehet kapni,  fürdőszobafelszerelést meg aztán még inkább. De hát Peter a szakértő. Ő tudja, hogy mit, hol, mennyiért. A csap egyre jobban csöpög.

Egy hét elteltével aztán megjelenik Peter. Van egy kis baj. Nincs olyan csaptelep, ami a mosdóhoz megfelelően illeszkedne, ezért, ha nem bánnánk, a mosdót is kicserélné, és akkor megszűnik a csöpögés. Kis faltörés is járna a dologgal, meg a tükröt is le kell venni, nem is beszélve a polcokról, mert a mosdó nagyobb, mint amit jelenleg használunk, remélem, teszi hozzá Peter, örülünk neki, hiszen mindenki örül, ha nagyobb mosdóhoz jut. Bizony, feleli Mari, örülünk, de még mennyire. Hát akkor, mondja Peter, meg is beszéltünk mindent, rövidesen jelentkezik.

         Mari azonban ezt nem várja meg. Szól Jenőnek, a nagykövetség hivatalsegédjének, aki öt perc alatt megbőrözte a csapot.  Na de mi lesz Peterrel, meg az új mosdóval? Cserbenhagytuk? Nem, nem hagytuk cserben. Megmondtuk neki az igazat? Eszünkbe sem jutott. Én hívtam fel telefonon, elújságoltam neki, hogy a csap magától megjavult, nincs szükség a cseréjére. És új mosdót sem kérnek?  Meg tükröt? Nem, köszönjük, jó nekünk a régi. Peter örül a hírnek.

Ilyenek ezek a mai csapok, mondja a hozzáértő komolyságával. Csöpögnek, aztán egyszercsak nem csöpögnek. Az ember sohasem tudhatja. És még hozzáteszi, hogy az a diplomata, akiről legutóbb beszélt, az mégis Jamaikában szolgál. Csak a rend kedvéért.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - IXB

Kínai konyha

A kisvendéglő konyhája szűk, a szakács a tűzcsóva mellett verejtékezik, a tűzhely alatt méretes patkányok várakoznak maradékokra, a konyhalányok a földön guggolva végzik a segédmunkát. Teljes az  összpontosítás. Receptek nincsenek, az igazi kínai szakács ráérez. Még rántottát is tudnak sütni a wokban, nem is akármilyet. Ismerik a rántottát Kínában? Nem ismerik, de ha elmagyarázom, megcsinálják. És a vevő kérése csakugyan parancs. Alighogy az ember leül az asztalhoz, már ott terem a pincérnő, hozza az étlapot, ami azonban csak tájékoztató jellegű.

-Kaphatnék egy padlizsános gombát?

            -Igen.

            -Lehetne fokhagyma nélkül?

            -Igen.

            -És lehetne gomba helyett uborka?

            -Igen.

            -És lehetne padlizsán helyett cukkini?

            -Igen.

            -Esetleg cukkini helyett krumpli?

            -Igen.

             -Talán mégis sok fokhagymával.

             -Igen.

            A pincérnő szemrebbenés nélkül jegyzetel, a szakács pedig szemrebbenés nélkül összeállítja.Ráérzett.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - VIII

Nyelvében él a nemzet - de sajnos, csak a sajátjában

Parlamenti küldöttség érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam az Érkezési Kártyákat, kértem, töltsék ki a rovatokat.

            -Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező – mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.

            -Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt – értettek egyet a többiek.

            -Márpedig ez mindenkire nézve kötelező – mondtam.

            Némi csend következett, amit beleegyezés követett.

            A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda címét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

            -Ide meg mit írjunk? – kérdezte tőlem a delegáció vezetője. – Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.

            -Az a kérdés, miért jöttetek? – kérdeztem vissza.

            -Nyelvtanfolyam – hazudta az egyik  képviselő. –Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.

            -Tanulmányozzuk a brit parlament mukáját, az jó?

            -Az jó – adtam meg magam.

            -Na, és van itt még egy rovat – jelezte egy alacsony termetű, fiatal képviselő. – Azt írja: sex. És még egy csillag is van mellette. Ide mit írjunk?

            Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.

            -Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.

            -De ehhez meg mi közük?  – háborodott fel a delegáció vezetője.

            -Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek – szögezte le a kis alacsony.

            -Rendben, beírjuk – döntött a delegációvezető. – És miért van két négyzet? Male és Female. 

            -Nyilván az otthoni meg ugye, a nem-otthoni - vélekedett a fiatal képviselő.

            Jót nevettek.

            -Még szerencse, Gyurikám, hogy velünk vagy – mondták, azután elindultunk együtt, további kalandok felé.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - VII

A finn titok: a szarvasvadász-ösztön

Minden a hajdani szarvasvadász-ösztön továbbélésének köszönhető. A finn szarvasvadász reggel szó nélkül elindult otthonról, a felesége nem kérdezte, hogy hová megy, mert úgyis tudta. A szarvasvadász kilépett a ház kapuján, elindult az egyenes ösvényen. Biztosra vehette, hogy ott senkivel sem találkozik, ezért nem kell beszélgetnie senkivel. Akivel találkozhatott, az legfeljebb a szarvas lehetett, amit  vagy sikerült leterítenie vagy nem, de mindkét esetben megfordult és hazament. A felesége nem kérdezte meg, hogy hozott-e szarvast, hiszen úgyis látta, hogy hozott-e vagy sem. A finn szarvasvadász befűtötte a szaunát, felmelegítette átfagyott testrészeit, utána lehajtott néhány vodkát vagy – és – sört, lefeküdt aludni, másnap pedig kezdődött az egész elölről, nem volt szombat, nem volt vasárnap, nem volt ünnepnap. Panaszkodni, reklamálni  nem érdemes. Egyszerű élet, ebben áll a szépsége. Konfliktusok nincsenek, ezért kezelni sem kell őket.

Ha pedig mégis, akkor viszont gond van. 2010 július 6-án este, a békés Porvoo városka gyorséttermének autós kiszolgáló pultjánál  egy bizonyos Esa Akerlund nevű fiatalember rossznéven vette, hogy a sorban megelőzte őt  három honfitársa. Nem kérdezett, nem várt magyarázatot, azt a megoldást választotta, amit ősei a szarvassal szemben: elővette a pisztolyát és lőtt.