Tíz különleges történet - III

A finnek aztán értik a módját

Egy alkalommal, hazafelé tartva a nagykövetségről, egy finn teherautó kissé közel jött hozzám, lesodorta a visszapillantó-tükrömet, majd megállás nélkül továbbhajtott. Megjegyeztem a rendszámát, felírtam magamnak a helyet és az időpontot, majd másnap bementem a biztosítóhoz. Hosszas kárfelvétel következett, akárcsak a régi időkben a budapesti Hamzsabégi úton.

         -Szemtanúja van? – kérdezte a biztosító ügynöke, egy komoly, szemüveges finn lány.

         -Nincs – feleltem. - De felírtam a rendszámát.

         -Az önmagában semmit sem jelent. Bárki bármilyen rendszámot felírhat.

         -A festéknyomok ott vannak a kocsin. Megnézi?

         -Elhiszem – felelte és felírt valamit az adatlapra. – Tudott beszélni a teherautó vezetőjével?

         -Nem tudtam, mert elhajtott.

         A lány ismét tett egy bejegyzést a papírra.

         -Hát így nem lesz könnyű – sóhajtott.

         -Talán keressék meg – javasoltam.

         -Mi nem kereshetjük meg őt, csak a rendőrség. Tegyen feljelentést.A nagypapám egyébként amatőr kajakos, egyszer evezett a Tiszán - mosolygott, én is mosolyogtam, de nem őszintén, mert éreztem, hogy ez a dolog halálra van ítélve. De azért  elmentem a rendőrségre.

         Kitöltöttünk egy hosszú, finn nyelvű kérdőivet, amit aláírtam. Fiatal, rokonszenves és türelmes rendőr tárgyalt velem, jól beszélt angolul, a nagymamája, mesélte, a városi kórussal járt is Magyarországon, sokat mesélt neki a Balatonról.

         Ennek azért örültem.

         -Szemtanúja van? – tértünk vissza a tárgyra.

         -Nincs – feleltem, de némi türelmetlenséggel a hangomban. - De felírtam a rendszámát.

         -Az önmagában semmit sem jelent.

         -A festéknyomok  ott vannak a kocsin. Megnézi?

         -Elhiszem – felelte és kiegészítette az adatlap egyik rovatát.  – Tudott beszélni a teherautó vezetőjével?

         -Nem tudtam, mert elhajtott.

         -Hát igen. Ezesetben kiküldünk neki egy levelet, hogy vállalja-e a felelősséget, ennél többet azonban, sajnos, nem tehetünk. Ha nincs személyi sérülés, a vezető döntésén múlik, hogy megáll-e a helyszínen vagy sem.  

         -És mikor válaszol majd?

         -Nem kötelező válaszolni. Ha akar válaszol, ha nem akar, nem válaszol, mi nem kényszeríthetjük.

         -Esetleg adja meg nekem a gépkocsivezető adatait, majd én beszélek vele.

         -Sajnos, ezt nem tehetem, védenünk kell a személyi adatokat.

         -És engem ki véd meg?

         Erre a rokonszenves finn rendőr nem válaszolt.

         Kikísért az udvarra, mutattam neki a sérült autót.

         -Szomorú – mondta együttérzéssel. – Tudja, az a baj, hogy ha valaki vállalja a károkozást, balesetet okoz, akkor a biztosító azonnal emeli a díjat. Így aztán az autósok nem érdekeltek abban, hogy elismerjék a felelősségüket.

         -És ez így igazságos? – érdeklődtem,  de éreztem, hogy már feszítem a beszélgetésünk lehetséges határait.

         -Azt nem tudom – ismerte be a rendőr. – De mi ezt szoktuk meg.

         A teherautó vezetője természetesen nem válaszolt a rendőrség levelére, én pedig a saját pénzemen javíttattam meg az autót. Persze, védeni kell a személyi adatokat. De akkor minek a biztosító?  És hol az igazság?

Tíz különleges történet - I

Mari esete a főrabbival

A társasági életnek vannak kivételes, örömteli, egyszersmind  megható pillanatai is. Londonban, éppen kiküldetésem idején, 1996-ban került szóba egy Wallenberg-szobor felállítása, aminek költségeit közadakozásból szerették volna előteremteni. A királynő és Weizmann izraeli elnök vállalta a védnökséget, a svéd király és Göncz Árpád a társelnökséget. A palota az izraeli, a svéd és a magyar nagykövetség kulturális beosztottját is meghívta  a szervezőbizottságba, aminek számos személyes oknál fogva nagy örömmel tettem eleget.

         Az ügy eleve sikerre volt ítélve, mert a britek imádnak közadakozni, ráadásul, szokás szerint elhivatottsággal és lelkesen kezdték el a munkát. Kijelölték a szobrászt, megvették a telket, a szervezőbizottság  tagjai pedig rendkívüli gyakorisággal ebédeltek együtt különböző éttermekben. Az előkészületek befejezéseként a londoni főrabbi vacsorát adott a rezidenciáján, amire természetesen mi is meghívást kaptunk. Fiatal, magas, jókedvű férfi volt a főrabbi, aki felesége és két kislánya társaságában fogadta a vendégeket. Megnéztük a szobor makettjét, ittunk egy pohárka italt a fogadóteremben, majd átmentünk az ebédlőbe, a  huszonnégy személyes, gyönyörűen terített ovális asztalhoz, amelynek közepén ezüst gyertyatartó állt. 

         A kóser lazac után a főrabbi pohárköszöntőt mondott. Olyan szívszorítóan beszélt a hatmillió európai zsidó szenvedéseiről és Wallenberg mélységes elhivatottságáról, hogy Marit egy pillanat alatt elfogta a zokogás. Nem tudta visszatartani a könnyeit, ki is ment, hogy ne zavarja a többieket.

         A főrabbi felesége azonnal utánasietett, a szalonban átkarolta a vállát, leültek egy kanapéra.

         -Biztosan te is elveszítetted a rokonaidat  - mondta neki.

         -Még csak nem is vagyok zsidó – felelte Mari a könnyein át és kifújta az orrát.

         De hát számít az ilyesmi?

Életem igazi iskolái - III

Vezess Kínában, ha tudsz

Minden zavarosnak tűnik, és a valóságban zavaros is. A látszat nem csal. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő, a rendőrök csak akkor mutatnak némi amatőr aktivitást, amikor baleset történik. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. Ha van hely, mennek. Ha úgy látják, hogy előttük sok az autó, ellenben a mellékutca – bárhová vezessen is – üres, akkor arra mennek. A döntést azonnal meghozzák, elvégre a döntés akkor ér valamit, ha azonnal megszületik. Arra azért ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség teljesen relatív és nem sávfüggő. Leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés, amit azonban senki sem vesz figyelembe.  Majd ha kanyarodik a haver, reagálunk, gondolják, de akkor meg már késő. Nem számít a jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell,  szemben a forgalommal, azután csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végülis lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán esetleg kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon egyet vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Minek is? A kínai biciklistát alapvetően nem érdekli, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha a éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább. Vidáman kacsáznak az autó- és autóbuszsorok között,   tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből. 

És ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve. És átérnek.

Életem igazi iskolái-II

Ezért szeretem az angolokat

A kiáradt folyó betört egy vidéki angol ház nappali szobájába, este kilenc óra volt, az ott lakó házaspár  éppen kedvenc vígjáték-sorozatát nézte és teázott. Autójukat is elsodorta a víz, az éjszakát a hideg padláson töltötték.

-Hát nem örültünk neki, annyi szent - mondta a férfi másnap reggel a televízió híradójának kamerájába, és mosolyogva szorította magához ugyancsak jókedvű feleségét. - De hát az ember ne csináljon drámát a tragédiából, igaz, szívem? 

Vacsora Károly hercegnél - ráadás Eörsi Matyi kedvéért

Igen, méghozzá az Örökös Trónörökös vidéki birtokán, Highgrove-ban. "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak. Egy könnyű apero a kertben. Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, de nem őszinte bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit megrendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát. 
Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolja italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karol. 
-Fürj lesz a vacsora - mondja jókedvűen. - Skóciából hozattuk, ma reggel. 
-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.
De hát ilyen helyen nincs krumpli, csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab, asvaanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja. Vacsora után az építészt és feleségét viszem haza.  Hát, baszod, valamit ennünk kell már, szólal meg Makovecz, amikor London külvárosába érkezünk.Betértünk egy McDonald’s-ba. Késő este volt, éppen zárnának. Hamburgert rendeltünk  dupla sültkrumplival. A személyzet csendben, némi részvéttel figyelte, hogyan zabálunk. Szomorú látványt nyújthattunk. Gondoltam, megemlítem nekik, hogy éppen Károly hercegtől jövünk, azért vagyunk ilyen éhesek, de aztán arra gondoltam, hogy egy magyar diplomata ne ássa alá az Udvar tekintélyét.
A fényképet Morley von Sternberg udvari fényképész készítette, kérte, hogy amennyiben külön közölném a fotót, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik. 

---

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - befejező rész: Meghurcoltatásunk története

Meghurcoltatásunk története - és éppen Japánban 

Japánban töltött hétvégénk végén Perosa kollégám vasárnap délutánját is feláldozza, hogy kivigyen bennünket a tokiói repülőtérre. Szeretem őt, jól tudunk beszélgetni. Az út majdnem ötven kilométer, van tehát időnk. Japánról esik szó, meg persze, meg Kínáról.

-Azért itt sem tökéletes minden - mondja végül, amikor megérkezünk Naritára.- Majdnem lehetetlen őket meggyőzni, ha egyszer úgy vélik, hogy igazuk van.

Megöleljük egymást, ő maga sem gondolta még akkor, hogy a viszontlátás milyen gyorsan bekövetkezik, és az ő utolsó mondata valósággá válik.

Illedelmesen sorban állunk az All Nippon pultjánál, majd a jegykezelőnek átadom a jegyet és az útlevelet. Hosszasan lapozgatja, én meg nem szeretem, ha valaki hosszasan lapozgatja az útlevelemet és közben meg nem mond semmit.

-Valami gond van? – kérdezem udvariasan.

-A kínai vízumot keresem – feleli.

-Ne keresse – mondom. – Diplomata vagyok, Kínában dolgozom, nekem nem kell vízum.

-Akkor rendben van – mondja és lapozgat tovább. Erre áthajolok a pulton, amit a japánok persze nem szeretnek, és megmutatom az útlevelemben azt a betűjelet, amit a kínai határőrizet ütött be első megérkezésemkor, a pekingi repülőtéren.

-Ez azt jelenti, hogy „vízummentes” – magyarázom.

-Így már rendben. De ha megengedi, lefénymásolom az útlevelét.

Nem örülök neki, de hát repülni is szeretnék, rendben van, felelem.

Visszajön, átadja az útlevelet, felveszi a csomagot, kiadja a beszállókártyát. Azt is bevallom, nem szeretem az ilyen közjátékokat, kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez azonban csak múló rosszkedv, Marival elmerülünk a gyönyörű illatszerboltok mélyén. Újabb útlevélvizsgálat, ezúttal rendben van minden. 

-Kár volt idegeskedni – mondja Mari már a váróteremben. Van még harminc percünk a beszállásig. Elköltjük utolsó jenünket is. Éppen visszafelé tartok az ajándékboltból, amikor látom, hogy egy All Nippon tisztviselő Marival társalog.

Szeretné még egyszer megnézni az útlevelünket.

Újra elmagyarázom a helyzetet, megmutatom neki, hogy az elmúlt három évben hány alkalommal léptem ki-be Kínába, ugyancsak megmutatom a kínai diplomata-igazolványomat, a tisztviselő mindent gondosan áttanulmányoz, ám nem tudom az arcáról leolvasni, hogy sikerült-e meggyőznöm.

-Minden rendben? – kérdezem.

-Esetleg készítenék egy fénymásolatot az útleveléről – mondja.

-A kollégája már készített egyet – nem tagadom, most már mérges voltam, nem csak azért, mert, mint írtam, nem szeretem a hatóságok vagy ál-hatóságok efféle közjátékait, hanem azért is, mert az ázsiaiak nem mondják el, mit is gondolnak ilyenkor, pedig könnyebb lenne az együttműködés. Ha például ez a tisztviselő akkor megmondja, miért kéri a fénymásolatot, tudtam volna segíteni neki. De nem mondta meg. Az ázsiaiak sokat beszélnek, olykor azonban keveset mondanak. – Egy másolat elég.

A tisztviselő még ott lábatlankodik körülöttem, de látja rajtam, hogy ideges vagyok. Amúgyis beszállunk az autóbuszba, ami a repülőgéphez visz. Ám a tisztviselő megelőzött bennünket, már ott áll, a betonon, a lépcső feljáratánál, a rövidhullámú recsegőjébe beszél. Le vagy te szarva, gondolom, ám nem becsültem fel a helyzet teljes komolyságát. Már elhelyezkedünk a gépben, már belelapozok az újságba, amikor megáll előttem egy légiutaskísérő és egy eddig soha nem látott, komor tekintetű All Nippon tisztviselő.

-Le kell szállnia, uram – mondja. – Önnek nincs vízuma Kínába.

Azt hittem, rosszul hallok. Vagy filmet látok.

-Valóban nincs – felelem és türelmet erőltetek magamra, ám ez nem könnyű. – Diplomata vagyok, nekem a kínai hatóságok akkor sem adnak vízumot, ha kérnék. Ellenben van diplomata-igazolványom…

-A gépnek indulnia kell, uram, kérem, hogy szálljon ki.

Közben szeme sem rebben.

-Hívják fel a kínai nagykövetséget és ők megerősítik, hogy magyar diplomatának nem kell…

-A nagykövetség zárva van, uram. Aranyhét van. Önt a kínai hatóságok ki fogják toloncolni Pekingből, és nekünk kell Önt visszahoznunk Tokióba.

-Aláírok egy nyilatkozatot, hogy ez nem fog bekövetkezni – mondtam.

Ezt a tisztviselőt azonban semmiféle érv nem hatott meg.

-A csomagját már kivettük a gépből. És amennyiben a felszállási időpontig nem hajlandó kiszállni, hívjuk a repülőtéri rendőrséget és a szabályok szerint letartóztathatják a repülés biztonságának megsértése miatt.

És meg is jelent mögötte két férfi, egyelőre nem rendőrök, hanem légitársasági alakok.

De azt láttam, hogy esélyeink minimálisak. És az egyik férfi már meg is ragadta Mari vállát, hogy elmozdítsa a székből.

Nem volt mit tenni.

Miközben csodálkozó és megvető tekintetektől pásztázva végigmentünk az utastéren, még mindig nem akartam elhinni, hogy mindez velünk történik. Egy japán utas átadta a névjegyét.

-Mindent láttam – mondta angolul.

Visszatértünk a váróterembe.

Mi lesz velünk?

Néztem Marit, szegény, gondoltam. Annyira akarta látni Japánt. És ez a vége. Kapok egy telefont az egyik japán légitársasági tisztviselőtől, hívom Perosát.

-Indulok – mondja és nekivág az ötven kilométeres útnak Naritára. 

Két óra múlva megjelenik, közben mintha javulnának az esélyeink. Aznap több gép nincs már Pekingbe, de az All Nippon vállalja, hogy elhelyez bennünket a repülőtéri szállodájukban, gondoskodik a költségeinkről és másnap reggel indulhatunk.

-Most egyszerre nem fontos a vízum? – kérdezem mérgesen, de senki sem válaszol.

Perosa szerint belátták, hogy tévedtek, de még nem kérnek bocsánatot, mert ahhoz főnöki jóváhagyás is kell, a bocsánatkérés ugyanis komoly dolog. Mari már erejének végén, ő minden megpróbáltatást bír, ha kell, napokig nem eszik és nem iszik, de az efféle bánásmódot nem szereti. Perosa elvisz bennünket a szállodába, kapunk egy igazolást, hogy ingyen vacsorázhatunk, közben a melegített ülőkéjű, tizenhat programra állítható vécé sem derít jobb hangulatra.

Azért együnk valamit, mondom.

A csillogó-villogó liften felmegyünk a csillogó-villogó étterembe. Az asztalunknál megjelenik egy rendkívül készséges, elegáns pincér, átveszi az All Nippon vacsora-szelvényét.

-Két sört kérek és két vajas zsömlét – éhesek vagyunk, de a fáradtság meg a levertség most erősebb.

A pincér elmegy, majd visszatér egy sötét ruhás alakkal, teremfőnöknek nézem, de lehet, hogy a császári család tagja.

-Uram, az Ön vacsoraszelvénye szerint Ön vacsorázni óhajt nálunk.

-Nem óhajtok semmit, csak két sört és két vajaszsömlét.

-De az nem vacsora. Azt nem tudom elszámolni a vacsoraszelvényre.

-Akkor nagyon kérem, bassza meg a szelvényeket és hozzon, amit akar.

Mari azért csak elmosolyodik. Megérinti a kezem.

Ja, és a másnap. Reggelinél már felbukkant egy-egy óvatos All Nippon tisztviselő, szemlátomást vizsgálgatták a lelkiállapotomat. A repülőtérre érve féltő gondoskodással bántak velünk, útlevelünkbe még véletlenül sem pillantottak bele, előléptettek bennünket az Üzleti Osztályra, szóval, ahogy kell,  Pekingbe érve pedig ott várt az All Nippon képviselője, Tanaka úr, na most figyeljen, mondtam neki, mert hiába szeretnék, hogy kitoloncoljanak, nem fognak kitoloncolni. És persze, igazam is lett. 

         Akkor persze elhangzott a hivatalos bocsánatkérés is. Két japán főnök szertartásosan meghajolt előttünk.

Még egy kis utójáték.

Fél évvel később, amikor átutaztunk Tokión, babonából, hogy elűzzük a gonosz szellemet, ismét az All Nippon szállodájában laktunk, jól is éreztük magunkat, most már én is önfeledten próbálgattam a vécé számtalan alsómosó berendezését. Másnap reggel, amikor sorban álltunk a jegykezelő pultnál, a tisztviselő belelapozott az útlevelembe és megkérdezte.

-Vízuma nincs?

         Neki biztosan nem szóltak, hogy vigyázzon velem.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XV

Cook  

A Blair-kormány egyik különös alakja volt Robin Cook külügyminiszter, akit diplomáciai körökben  szakálla és haja színe, heves vérmérséklete és más, viselt dolgai miatt csak „kis vörös kakas”-nak nevezték, miközben mindenki elismerte briliáns szónoki és kiváló elemzőképességét. Házasélete már korábban is zavaros volt, számos kalandját azonban felesége elnézte. Ám 1997 augusztusában a mindig jólértesült News of the World leleplezte, hogy viszonya van titkárnőjével, Gaynor Regannal. Cook mindenféle ostoba magyarázattal állt elő, aminek mélypontja a „sokáig dolgoztunk együtt a lakásomon” változat volt. Blair azonban nem akart megválni külügyminiszterétől, ezért felszólította, hogy válasszon felesége és Gaynor között, Cook erre észhez tért, beismerte viszonyát a titkárnőjével és megtartotta a hivatalát.

            2003-ban lemondott miniszteri megbízatásáról, mert ellenezte hazája részvételét az iraki háborúban. Utolsó, ilyen minőségében elmondott parlamenti beszéde az igen színvonalas brit törvényhozásban is kiemelkedő volt, és amit Andrew Marr, a BBC főmunkatársa „az évszázad beszédének” nevezett.

            Nagy tudású, felkészült és széles látókörű politikus volt, aki ugyanakkor szerette szórakoztatni a vendégeit. Én két alkalommal is találkoztam vele, a Londonba látogató magyar külügyminiszterek társaságában, amikoris, mint  magasrangú vendégek számára általában, a híres Marlborough House-ban adott ebédet. Ez a  szerényen „ház”-nak nevezett Palota London királyi negyedében, a világ egyik legismertebb útvonalán a The Mall sugárúton áll.  A The Mall a Buckingham Palotát és a Trafalgar Square-t összekötő széles sugárút. Itt hajt végig a királynő aranyhintaján, lovas testőrei kíséretében, amikor megnyitja  a Parlament új ülésszakát. Amikor a magyar delegáció tagjai gépkocsiba ültek és elindultak, kettesben maradtunk a bejárati ajtóban Cook-kal. Tiszta, tavaszi délután volt, olyan idő, amikor az angolok már a parkokban üldögélnek, és élvezik a bágyadt, de a nyár ígéretét hordozó napfényt.

            -Van autója? – kérdezte Cook.

            -Nincs – feleltem.

            -Merre megy?

            -Vissza a követségre, az Eaton Place-re.

            -Badarság – legyintett a külügyminiszter – inkább sétáljon egyet. Délután már nem lehet rendesen hivatali munkát végezni. Séta, azután egy sör, ez az igazi élet. Meghívhatom?