Az amerikai ügy, a kulcsszó: a tiltólista

Pekingi ideiglenes ügyvivői koromban egy önmagát fontosnak tartó kínai üzletembernek nem adtuk ki a magyar vízumot. A konzul ezt a tényt közölte vele, ezt követően a kínai üzletember ragaszkodott hozzá, hogy velem beszéljen.

         -Sajnálom – mondtam neki -, de Önnek nem adhatunk vízumot.

         -És miért nem? – kérdezte a kínai üzletember.

         -Nem tudom – feleltem, és ez volt az igazság. A kínai üzletember neve ugyanis szerepelt az úgynevezett tiltólistán, a nagykövetség azonban ennek okát nem tudhatja és nem is kell tudnia.

         -Fellebbeznék – mondta a kínai.

         -Nem lehet fellebbezni – mondtam erre én. 

         -Vannak fontos barátaim Magyarországon.

         -Sajnálom - megértő és udvarias voltam, egyszersmind határozott. Ahogy ilyen esetekben ez elvárható egy diplomatától.

         Minden ország fenntartja magának azt a jogot, hogy megtagadja a belépést attól, akitől valamilyen oknál fogva meg kell tagadni, és még indokolnia sem kell, hogy miért teszi. Az illetőnek, ha mélyen magába néz, meg kell találnia rá a magyarázatot. Sokan tapasztalhatták már, hogy Londonban a bevándorlási tisztviselők indoklás nélkül tagadhatják meg a belépést attól a külfölditől, aki ezen a listán valamilyen oknál fogva szerepel.

         A mostani amerikai lépés annyiban különbözik az átlagostól, hogy kormányzati szereplőkről – is – van szó, ezért a washingtoni vezetés udvariassági lépésként előre tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot a későbbi kényelmetlenségek elkerülése érdekében. Az némileg szokatlan, hogy egy vezető diplomata a média eszközeit használja fel arra, hogy megmagyarázza, miről is van szó, de hát érzékelhető, hogy a magyar politikai – és egyes újságírói - körök nem értik, hogy egy ilyen eljárás mitől olyan, amilyen, milyen adatok adhatók ki és miért nem. Az ügyet, mint emlékszünk, a magyar sajtó szivárogtatta ki, tehát erre válaszként nyilván lépni kellett. Ám Goodfriend,  a tapasztalt, hivatásos diplomata csak azt mondta, amire és ahogyan a főnökei erre utasították vagy engedélyt adtak. 

         Na, most aztán innen hogyan tovább, ez a következő kérdés.

Kultúrák különbözőségei - a kínai régiségpiac

-Ez a váza eredeti? - kérdezem.
-Természetesen - feleli a kínai kereskedő. - itt készült mögöttem, a műhelyben. Miért, mit gondolt, másolat?

A baloldal bukás előtt Budapesten

Nem nehéz megjósolni. Most  nem is az az érdekes, hogy Falus Ferenc vagy Bokros Lajos. Az érdekes az, hogy a baloldalnak lényegében négy éve volt arra, hogy "felépítsen" egy tisztességes, képzett és hiteles jelöltet a főpolgármesteri versenyre. Ezt négy év alatt nem tették meg. Mit csináltak négy évig? Ez a nagy kérdés. Nyilván nagy energiákat kötött le a vezetők és a vezetettek egymás elleni küzdelme, aztán sok időt igényelt a "tanulságok levonása" és a "tapasztalatok hasznosítása", valamint a sorozatos kommunikációs tévedések kiigazítása. Ki kellett mozdítani egy elnököt, ki kellett heverni egy korrupt alelnököt, persze. Jött egy új elnök, aki a médiában gyakorlatilag láthatatlan, egy munkatársa szerint persze "rengeteget dolgozik". Biztos így is van. Aztán megtalálták Kunhalmi Ágnest, akiről korábban megírtam, hogy demagógiában és ártatlan tekintetben vetekszik egy ötvenes évekbeli szovjet agitpropossal, és aki szerint "Falus Ferenc a megfelelő jelölt". És vajon senki sem volt a baloldalon, akinek feltűnt volna, hogy Falus Ferenc semmiféle politikai szerepre nem alkalmas?  Vagy  arra volt kitalálva, hogy elszenvedje az amúgyis előre várható vereséget. Most megint jön a tanulságok levonása, a tapasztalatok hasznosítása és három és fél év küzdelem a vezetők és vezetettek között.

Diplomáciai titkaim - Előmozdítás

Előmozdítás

Még londoni kiküldetésem alatt a magyar kormány úgy döntött, hogy eladja az Erkel Színházat egy angol művészeti ügynökségnek. A tárgyalásokra Budapestről egy államtitkár  érkezett – nevezzük Szabó Gézának -, akivel kettesben mentünk el a világhírű  R&G  vállalkozáshoz, ahol a vezérigazgató helyettese és számos tanácsadó fogadott bennünket. Komoly arccal ültünk a hosszú asztalnál. Tárgyaltunk.

         -Nos, a magyar kormány úgy döntött, hogy szeretné eladni az Erkel Színházat. Az Önök vállalatát nagyra becsüljük, ezért kezdeményeztük a megbeszélést.

         -Ennek örülünk – nézett munkatársaira James Stoneman, a vezérigazgató-helyettes. – Hozott esetleg valami ismertető anyagot a színházról?

         -Szerettem volna hozni, de sajnos nem készült el időre.

         -Nem baj – bizakodott az angol -, talán átadhatna néhány tervrajzot vagy fényképet, hogy lássuk, miről is beszélünk.

         -Tervrajzot sajnos, nem tudtam hozni – Szabó köhentett egyet, hogy időt nyerjen -, mert Julika, a dokumentációs éppen szülési szabadságon van, a fényképekre pedig, bevallom, nem gondoltam. A színházat amúgy teljesen fel kell újítani, tehát a fényképek amúgysem mondanának túlságosan sokat.

         -Persze – bólintott Stoneman. – Hány nézőt fogad be a színház?

         -Hányat? – az államtitkár rám nézett. – Ezret? Ezerötszázat?

         -Szerintem kétezernél is többet – szóltam közbe.

         -Mekkora a színpad? – érdeklődött Stoneman egyik tanácsadója.

         -Hát nagy és mély – bólogatott Szabó.

         -Mikor kaphatnánk meg a pontos műszaki adatokat? – kérdezte az asztal végén ülő szemüveges férfi.

         -Hát rövidesen…majd Odze úr kapcsolatban marad Önökkel.

         Ezzel véget is ért a tárgyalás, az angolok az ajtóban kezet fogtak velünk és udvariasan mosolyogtak.

         Szótlanul mentünk le a lépcsőn.

         -Azt hiszem, jó benyomást keltettünk – mondta az államtitkár elégedetten, amikor beszálltunk az autóba. – Majd igyekezz előmozdítani az ügyeket, én pedig küldöm a tervrajzokat.

         -Rendben – feleltem, de közben úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől.

         A tervrajzokat soha nem küldték ki, Stoneman titkárnője még egyszer-egyszer telefonált, hogy van-e fejlemény az ügyben, aztán rájöttek, hogy nincs fejlemény.

         Stonemane-nel viszont egyszer találkoztam a Tate Gallery egyik bemutatóján.

         -Sajnálom, hogy ilyen felkészületlenek voltunk – mondtam neki.

         -Semmi baj – felelte a férfi -, de ha Szabó államtitkárral találkozik, mondja meg neki, hogy ezt az érvet, hogy Julika szülési szabadságon van, ne nagyon hozza elő tárgyalásokon. Nem igazán hatásos.

         Erre koccintottunk.

Skótok és angolok

Na, most eldől. Bár szerintem lélekben már eldőlt. Maradni fognak.  A skótok háromszáz éve szeretnének elszakadni, meg szeretnének maradni is, de most a maradás mellett szavaznak majd. Valójában furcsa együttlét ez, izgalmas, feszültségekkel és ellentmondásokkal terhes, de az angolok és a skótok éppen ezt szeretik benne. Az Egyesült Királyság (United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland) Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország közös neve, Nagy Britannia (Great Britain) pedig ugyanez Észak-Írország nélkül. De ha azt mondjuk, hogy britek, akkor azért az észak-íreket is beleértjük, persze. A ma használatos brit lobogónak a skót zászló alapját adó kék a háttere, amelyen Írország, Anglia és Skócia keresztjei láthatók. A zászló előterében a nagy piros kereszt Szent Györgynek, Anglia védőszentjének a keresztje. A György-kereszt hátterében a piros ferde kereszt Szent Patrik keresztje, aki az írek védőszentje. A Patrik-kereszt melletti fehér kereszt pedig Szent András keresztje, aki Skócia védőszentje. Skóciának saját bankja és pénze van, elfogadják az angol fontot, de skót fontban adnak vissza. Az angoltól sok tekintetben eltérő a jogrendszer. A bíróság itt az "ártatlan" vagy "nem ártatlan" mellett hozhat "nem bizonyítható" ítéletet is. Futball-, krikett- és rögbicsapata sincs sem az Egyesült Királyságnak, sem Nagy Britanniának, csak Angliának, Skóciának, stb., viszont úszásban, atlétikában, teniszben brit válogatott indul. Az angol labdarúgó kupa döntőjét mintegy ötven ország közvetíti egyenes adásban, kivéve a British Broadcasting Corporation kebelébe tartozó Skóciát, cserébe viszont az angolok sem élvezhetik (már amennyire ezt élvezetnek lehet nevezni) az angollal azonos időpontban megrendezett skót kupadöntőt. Van zászlója az Egyesült Királyságnak, ezen belül természetesen Angliának, Skóciának, Walesnek, stb. Nincs határ Anglia és Skócia (valamint Wales stb.) között, csupán egy tábla jelzi, hogy az ember elhagyta Angliát és belépett Skóciába (Wales-be, stb.),  hasonlóan a grófságokat elválasztó határtól. Már megalakult az északír, a skót és a wales-i törvényhozás, furcsa módon nem lesz angol parlament. A britek pedig, mindebből következően sokfélék. Többnyire és általában igen kedvesek, barátságosak, előzékenyek, hajlamosak az öniróniára, elvárják azonban, hogy a külföldiek fogadják el a másságukat és tartsák be a szabályaikat, és akkor cserébe ők is megnyílnak a külföldiek előtt. Külföldön, számukra idegen, kevésbé szabályozott világban elbizonytalanodnak, talán ebből is adódik, hogy sokan hidegnek, érzéketlennek tartják őket. A skótok önérzetesek, de nem sértődékenyek. Az igazi nemzeti büszkeség nem sértődéssel kezdődik. A skótokban sok az önbizalom, tudatában vannak nemzeti értékeiknek, amelyek közül nem a whisky és nem is az észak-tengeri energiaforrás a legfontosabb, hanem az, hogy örökké szembenálltak az angolokkal, néha legyőzték őket különféle csatákban, legalábbis ők csak ezekre emlékeznek. A hiányos emlékezet a jó házasság és a jó történelem alapja.

A tökéletes Martini

Egyetemi szüneteimben rendszerint Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos,  természetesen engem küldtek oda hozzá.

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – kérdezte Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalembere, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.

         -A Martini koktélospohárban, művész úr – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.

         -Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.

         -Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák között és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

          

Sikeres ballépés

Oroszország teljes mezőgazdasági behozatali tilalmat rendelt el az ellene szankciókat bejelentő országokkal - így Magyarországgal - szemben is. Az EU újabb drámai baklövése.