Angol házasság

Az idős házaspár televíziót nézett első emeleti lakásuk nappalijában. Negyven éve éltek együtt, soha nem veszekedtek. Már megvacsoráztak, a férj megitta a szokásos sörét, a felesége a tejes teáját. Az egyik reklámszünetben a férfi felállt, kiment a konyhába, elővette a fiókból a legnagyobb kést, visszament a nappaliba, elvágta a felesége nyakát, lezárta a televíziót, hívta a rendőrséget és a mentőket. Amikor megkérdezték, miért tette, ennyit válaszolt:
-Elegem volt.
(Angolul tudóknak a hitelesség kedvéért: I had enough.)

Diplomáciai körök

Elektronikus formában, új tartalommal megjelent

Diplomáciai körök című könyvem.

minden további információ és
megrendelés a

https://ahonapkonyve.hu



oldalon

Felnyomták Petraeust

Bizony felnyomták. A négycsillagos tábornoknak feltehetően már Afganisztánban is viszonya volt Paula Broadwall-lal, az amúgy kiváló terrorelhárítási szakértővel, aki vállalta, hogy szerzőtársként megírja a tábornok életét. Aztán valaki megtudta, hogy kettejük együtt töltött órái nem csak életrajz-szerkesztéssel telnek és úgy gondolta, hogy az ilyesmiben jelentős nemzetbiztonsági kockázatot rejlenek, így szólt az FBI-nak, akik utánajártak a feljelentésnek és kiderült, hogy a névtelen bejelentőnek igaza volt. A neves tábornoknak, aki legyőzte az Al-Kaidát, házasságon kívüli viszonya van a férjezett Paulával. Az FBI jelentette a dolgot James Clappernek, a CIA-t is felügyelő National Intelligence igazgatójával, aki javasolta Petraeus-nak, hogy fontolja meg a lemondás gondolatát. A tábornok ekkor rádöbbent, hogy mekkora nemzetbiztonsági kockázat rejlik ebben a viszonyban, osztotta főnöke véleményét és le is mondott. Az egész történet olyan, mintha Hollywoodban írták volna meg. Az FBI már hónapok óta tudott a titkos viszonyról, ám valamiért nem óhajtotta tudatni feletteseivel. A kinevezés körüli biztonsági vizsgálatok során ez nem derült ki? Különös. Nyilván az elnökválasztás időpontja is közrejátszott a titkolózásban. Az is nagy kérdés, hogy a CIA belső elhárításának hogyan nem tűnt fel semmi? A  tábornok állítólag a számítógépén tárolta szeretője fényképeit és szabad perceiben azt nézegette, és egy munkatársát kérte meg, hogy törölje a Paulával folytatott levelezését. Vajon ki volt a titokzatos feljelentő? Ha volt egyáltalán...Most akkor ne inogjon meg bennünk a bizalom az amerikai hírszerzésben? 
A négy csillag (a legmagasabb rang az amerikai hadseregben), úgy fest, nem hoz szerencsét. 2005-ben egy bizonyos Kevin P. Byrnes, hasonló rangú tábornoknak is mennie kellett, miután házasságtörést követett el.

Te hol voltál?

Te hol voltál, amikor történt? Tekintettel arra, hogy a hercegnő és Dodi autóbalesete vasárnap hajnalban történt, az európaiak nagy többsége sajnálatos módon ágyban volt és aludt. Ezért a kérdés, amit riporterek feltettek, így módosult: Hogyan tudta meg? Ami bennünket illet, mi úgy tudtuk meg, mint a legtöbben: a televízióból. Korán keltünk, kiránduláshoz készülődtünk, Mari egyenesen a konyhába ment, kávét főzni. Én akkoriban Londonban voltam sajtótanácsos, ezért megszoktam, hogy minden reggel bekapcsolom a televíziót, hogy megtudjam, mi újság a világban. Amikor  a képernyőn megpillantottam a feketébe öltözött bemondókat, egy pillanatig azt hittem, a királynő halt meg. Aztán, ahogy a szavaikból kihámoztam, hogy mi is történt, úgy éreztem, ez hihetetlen.

         -Jönnél? - Mari az ajtóban áll, kezében egy pohár narancslé.

         Így tudtuk meg.

         Az országot és a sajtót is megosztotta a házasság, a válás, Diana életformája (ami nem is csoda, hiszen állítólag évente harmincezer fontot költött tornatrikókra), és természetesen halála is. Sokan az intelligens és finom Károly pártjára álltak, akinek nehéz gyerekkora volt és ifjúkori szerelméhez, Camillához olthatatlan testi és lelki vonzalmat érzett (egyesek szexuális fixációval magyarázzák a kapcsolatot), mások Dianát vették védelmükbe, aki fellázadt a Palota álszent és képmutató világa ellen, őszintén szerette Károlyt, aki galádul megcsalta őt. Az azonban majdnem biztos, hogy Diana tette meg az első lépést abba az irányba, ami bevonta a sajtót mindkettőjük magánéletébe és végül - erre még visszatérek - az ő vesztét is okozta. Dianát kettős viszony fűzte a nyilvánossághoz. Szerette, ha írnak róla, és maga is mindent elkövetett, hogy minél gyakrabban jelenjen meg újságokban, vagy a televízióban, máskor azonban gyűlölte a fotósokat és riportereket, akik, mint mondta "nem hagyják élni". Ha néhány napig nem szerepelt, sajtófőnöke máris körbetelefonálta a vezető lapokat, "kiszivárogtatott" néhány hírt a hercegnőről, aki másnap elégedetten vette tudomásul, hogy népszerűsége lankadatlan. Csak hát az úgy nem megy, hogy az ember eljátszadozik a sajtóval, mint valami építőkockával, mert a sajtó öntörvényű, kiköveteli, ami jár neki.

         -Diana úgy érezte - mondta nekem a Daily Mail egyik vezető újságírója -, hogy addig van életben, amíg a címlapokon szerepel. A királyi családnak mindig szüksége volt hősökre és anti-hősökre egyaránt és erre ő ügyesen ráérzett. Állandóan szerepzavarban volt: nem tetszett neki az, amit a Palota kényszerített rá, állandó ellenállásban volt, azonban szerette Károlyt, szerette a gyerekeit, nem akarta elveszíteni őket. Amikor aztán a házassága válságba jutott, kénytelen volt a saját életét élni, de nem tudta, milyen az. Sok zavar és félreértés nyilván ennek is a következménye. Ő azonban megint ügyes volt, mert a jótékonysági munkában, a szegény ázsiai és afrikai gyerekek megmentésében és a taposóaknák elleni küzdelemben újra népszerűvé tudott válni, miközben játszotta az elvált hercegnő szerepét. Az csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkan fel az életében egy gazdag szépfiú. Ha Dodi nem arab és történetesen nem Al Fayed-gyerek, hanem egy amerikai üzletember, akkor semmi baj nem lett volna…

         A kiteregetés és a sajtóval játszott bújócska Andrew Morton 1992-ben megjelent (sokak szerint a hercegnővel közösen írt) Diana életének igaz története című  könyvével kezdődött, amiben a szerző  áldozatnak tünteti fel Dianát, aki Károly hűtlensége és ridegsége következtében szenvedett evéskényszerben. Naponta ismétlődtek a hisztérikus jelenetek és öngyilkossági kísérletek, amelyek rettegésben tartották a Kensington-palota személyzetét. A trónörökös 1994-ben válaszolt az ITV kereskedelmi televízión bemutatott  kétrészes dokumentumfilmmel, ami a közéleti pálya iránt elkötelezett férfit  mutatta be, de azért persze szó esett már Camilla Parker-Bowles-ról is, akit Károly "közeli barátnak" nevezett, ami a brit zsurnalisztika nyelve szerint kimondottan szexuális játszótársat jelent. A film egyébként remekmű volt, készítői elkísérték Károlyt külföldi útjaira, ott voltak vele, amikor Skócia vadregényes tájain órákat töltött festőállványa mögött.          

Aztán megint Diana következett, a BBC egyik legnépszerűbb sorozatában, a Panorámában, főműsoridőben. Rosszkedvű, bánatos beszélgetés volt, az ember biztosra vette, hogy Diana rögtön elsírja magát. Itt hangzott el a később sokat idézett mondat: "Ebben a házasságban hárman voltunk, tehát egy kicsit nagy volt a zsúfoltság." A válás szemlátomást megviseli Dianát, bár anyagilag nem jár rosszul, megfosztják a királyi címtől, nem jár neki se pukedli, se főhajtás. A válóperi ügyvédje annyira átéli védence lelkiállapotát, hogy elhagyjta feleségét és három gyerekét. Aztán egyszercsak szellőztetni kezdik a bulvárlapok, hogy Diana randevúzik Dodi Fayeddel, a Harrods áruház dúsgazdag egyiptomi tulajdonosának aranyifjú fiával. A Spencer és a Fayed családot régi barátság köti össze. Dodi amúgy vőlegény, mennyasszonya, a csinos, de üres tekintetű Kelly Fisher a televízióból tudja meg, hogy Dodi mással randevúzik, a riporterek már érzik a vérszagot, ott gyülekeznek az elhagyott amerikai manöken házánál, aki nem is okoz csalódást: sírva mutatja az eljegyzési gyűrűjét és bejelenti, perelni fogja az arab fiút, amiért hülyét csinált belőle ország-világ előtt. Dodinak azonban most mindennél fontosabb Diana, de az öreg Mohammed-al-Fayednek, ha lehet, még fontosabb. A dúsgazdag üzletembernek minden sikerült, igyekezett beépülni a brit társadalomba, nem csak a londoni szimbólumként ismert Harrods áruházat vásárolta meg, de Windsor ingatlanjainak nagyrészét is. Egyetlen bánata, hogy nem lehetett brit állampolgár, néhány elhallgatott millió miatt kérelmeit sorra elutasították, az itteni szokás szerint indoklás nélkül, de rebesgették, hogy a háttérben Khashoggi, a hírhedt arab fegyverkereskedő áll, aki Fayednek rokona. A britek pedig tartanak attól, hogy a hatalmas Fayed-vagyonnak legalábbis nagyrésze innen származik. Fayed szíve vágya volt, hogy közel kerüljön a királyi családhoz, ezért aztán egy jótékonysági rendezvényen ő ismertette össze a két fiatalt azzal a szándékkal, hogy az ellenállhatatlannak tartott Dodi számára előkészítse a hódítás talaját. Ha a frigy létrejön, Fayed lehetett volna a királyi trónörökösök nevelő-nagyapja. Következik néhány nyaralás a Fayed-család luxusjachtján, ami azért Dianának tetszett. A sajtót persze gondosan "nyomra vezették",  mind a Fayed-család, mind Diana munkatársai pontosan tájékoztatták a kiéhezett riportereket arról, hogy a szerelmespár Szardínia szigetén, Cala de Volpe öbölben, a Jonikal nevű jachton találhatóak. Diana már akkoriban panaszkodott arra, hogy "nem hagyják békében", telefonon állítólag barátnőinek pedig azt mondogatta, hogy "sohasem volt ilyen boldog." Ma már természetesen senki sem tudja megmondani, hogy mi lett volna a történet vége. Dodi nem volt nősülős típus, nem tartom valószínűnek, hogy feleségül vette volna a hercegnőt. De hát, mit lehet tudni?

         Diana halála, ez köztudott, valóságos sokkot váltott ki Nagy-Britanniában. Mi volt ennek az oka? Először is: a hercegnő ismert, a nyilvánosság előtt élő személyiség volt, fiatal, aki drámai  módon vesztette életét meglehetősen különös egyiptomi származású szeretője mellett, aki állítólag az amerikai filmszakmában tevékenykedett, de senki soha nem látta dolgozni. Rögtön felvetődött a merénylet gondolata, hiszen a brit királyi családot akkor már egy ideje nem titkolt aggodalommal töltötte el az a tudat, hogy William és Harry trónörökösök nevelőapja Dodi Al Fayed lesz, ám a baleset után kiszivárgott részletek ezt az elméletet lassan eloszlatták. Az események lavináját azonban szerintem Tony Blair indította el. Vasárnap hajnalban telefonon értesült az eseményekről. Azonnal hívta sajtófőnökét, Alastair Campbellt, a londoni politikai élet konspirátorát, akiről korábban már megemlékeztem. Blairt köztudottan jó kapcsolat fűzte Dianához, de Károlyhoz is, és tudta, hogy a királyi család és az elvált hercegnő kapcsolata miatt igen érzékeny helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy milyen hangot üt meg. Blair választói körzetében, a Newcastle-hoz közel eső Sedgefield-ben töltötte a hétvégét. Campbell azonnal megérezte a nagy lehetőséget, kocsiba ült és a miniszterelnökhöz utazott. Nem volt egyedül, a kisváros már hemzsegett a tudósítóktól, akik kíváncsiak voltak a kormányfő első nyilatkozatára. Blair vasárnap templomba ment, más programja nem volt és nem is tervezett más programot. Campbell közölte az újságírókkal, hogy a miniszterelnök nem készül nyilatkozatra, ne is számítsanak semmire.

Természetesen mindenki maradt.

Blair reggel kocsiba ült, indult a templomba. Amikor odaérkezett, mintha meglepte volna a hatalmas tömeg, a televíziós társaságok számtalan kamerája. Lehajtott fejjel, láthatóan az események hatása alatt indult a templom kapuja felé, amikor a riporterek hangosan kérték, hogy szóljon néhány szót. Blair megtorpant, mint aki maga sem tudja, hogy mit tegyen, mint aki nem is akar beszélni, de azt is tudja, hogy egy ország lesi most a szavait. Csak állt ott, szomorú tekintettel, zakója vállán és haján megcsillantak az esőcseppek. Aztán szembenézett az újságírókkal, tett néhány lépést a nedves füvön. Különös módon, egyszercsak ott termett egy állványra helyezett mikrofon. Blair odalépett és mintha keresné a szavakat, mondott néhány mondatot. Közben szemlátomást a könnyeivel küszködött. Így kezdte: Diana a nép hercegnője volt és az is marad. Hogy ezt követően mit mondott, az már majdnem mindegy. Ezzel a mondattal állt az emberek érzéseinek hullámhosszára, ezzel a néhány szóval fejezte ki, amit az emberek éreztek vagy amit akartak érezni. Délután már ezt a mondatot ismételte valamennyi rádió és televíziós adó, másnap ezzel a címmel jelentek meg a nagy lapok.

         Diana, a nép hercegnője.

         Campbell jó munkát végzett. 

         Az első órákban még az a hír tartotta magát, hogy a fekete Mercedeszt a botrányfotósok (paparazzók) hajtották bele a végzetes macska-egér játékba. "Minden újságírónak vér tapad a kezéhez" - nyilatkozta Spencer gróf, Diana öccse. A vezető londoni bulvárlapokhoz már reggel megérkeztek a balesetről készült első fényképek. A Daily Mail neves főszerkesztője, Sir David English akkoriban maga mondta el nekem, hogy már be is tervezték a hétfői címoldalra a gépkocsi roncsában fekvő véres testeket ábrázoló fotót, ebben a hangulatban azonban elálltak ettől az ötlettől.

         -Fel sem merült bennem - nyilatkozta Sir David ártatlan arccal néhány nappal később a televízióban - hogy ilyen képet valaha is elfogadjak a paparazzóktól.

         Azt nem tette hozzá, hogy a képért még korábban egy millió fontot fizettek.

         A királyi család is rosszul ismerte fel a helyzetet. A hercegnő halálának másnapján és az azt követő majd egy héten át teljes mértékben elzárkózott a nyilvánosság elől a skóciai Balmoral-kastélyban, miközben Londonban milliók álltak sorba a St. James palota előtt, hogy beírják nevüket az emlékkönyvekbe. Utólag kiderült, hogy Károlyt sem akarták elengedni Párizsba, egykori felesége holttestéért, sőt, ahhoz sem járultak hozzá, hogy a koporsót a királyi lobogóval fedjék le. A trónörökös azonban szembeszállt szüleivel, az Udvar sajtófőnökének azt ajánlotta, hogy kösse fel magát a Palota zászlórúdjára, majd elrepült Párizsba. Tettével nagyon sok hívet szerzett magának, határozottsága egyúttal egy új élet kezdetét is jelentette számára. 

         A sajtó, felmérve a közhangulatot, Károly és a fiúk védelmére kelt, a királyi család ellen fordult, érzéketlennek, féltékenynek és képmutatónak nevezte az uralkodót. Aztán Erzsébet megjelent Londonban a temetés előestéjén, mondott egy beszédet a televízióban, hozzájárult, hogy a Buckingham Palota zászlórúdján a brit lobogó félárbócon lengjen[1], és ezzel minden helyreállt. A britek megbocsátottak. Erzsébet és az Udvar szakértői azonban levonták a tanulságot: a média már jogot formál arra, hogy megtudja, mi zajlik a királyi család berkeiben. Tehát akkor teszik jól, ha tudomásul veszik a megváltoztathatatlant. Károly ötvenedik születésnapi ünnepségére ennek fényében már beengedték a televíziót is, a nézők annak is szemtanúi lehettek, amikor a trónörökös anyukám-nak szólította az uralkodót, a korábban kritikus hírlapírók pedig elégedetten és némileg büszkén csettintettek.

         Délután körbeautózzuk Londont Marival és a lányokkal. Gyászos hangulat,  sokan virágcsokrokkal igyekeznek a Kensington Palotához, amit, hála diplomáciai rendszámunknak, megközelíthetünk. Hát igen, a Nép Hercegnője. 
         A brit televízió egyik legsikeresebb sorozatában a főszereplő Hacker rövid elemzést ad a brit sajtóról, amit röviden így ültethetnék át magyar viszonyokra:  „Ismerem ezeket a lapokat: A Magyar Nemzetet azok olvassák, akik azt hiszik, hogy ők irányítják az országot. A Népszabadságot azok, akik azt hiszik, hogy nekik kellene vezetniük, a Népszavát azok, akiknek a feleségeik hiszik azt, hogy nekik kellene vezetniük az országot. A Világgazdaságot azok veszik, akik azt hiszik, hogy mindenhez értenek, a 168 órát pedig azok, akik egykoron azt hitték, hogy mindenhez értettek. A Blikket nem érdekli, hogy ki vezeti az országot, csak nagy mellei legyenek.

---

[1] Diana halála előtt a Palotán nem lengett brit zászló, csak a mindenkori uralkodóé (Royal Standard of the United Kingdom), de csak akkor, amikor az uralkodó hivatalosan ott tartózkodott.  Szigorú rend szabályozza, hogy hol és mikor használják az uralkodói zászlót, ami mindig jelenlétet szimbolizál egy másik rezidencián, közlekedési eszközön, a Parlamenten, vagy egyes esetekben egy látogatási helyszínen, ezért aztán soha nem engedhető félárbócra. A britek nem vették jó néven, hogy a Palota nem fejezi ki Diana halála miatt a gyászát, így pár napos alkotmányossági hezitálás után kompromisszum született, amikor felhúzták a brit lobogót (Union Jack) azért, hogy félárbócra engedhessék. Attól kezdve a Union Jack  leng a Palotán, amikor az uralkodó máshol tartózkodik. Diana halálával új hagyományt teremtett: nemzeti gyász alkalmával azóta eresztik félárbócra a Palotán a brit zászlót, mint az történt a Queen Mother halálakor, a szeptember 11-i támadások, és a 2005.július 7-i londoni bombatámadások alkalmából.

Love me do

1962 telén apukám, aki külkereskedő volt, Belgiumba utazott és szokása szerint  megkérdezte, mit hozzon nekem. Akkoriban éppen Chubby Checker volt a divatos csillag a popzene égboltján, ezért az ő akkori divatos lemezét, a Let's twist again-t kértem tőle. Apukám néhány nap múlva hazaérkezett, hozott banánt meg csokoládét, ahogyan mindig, és átadott egy kislemezt is.
-Chubby Checkert nem kaptam, de Brüsszelben most mindenki ezt hallgatja - mutatta a borítót, amin egy ismeretlen együtes négy taja votl látható, a számuk címe pedig Love me do volt. Nehezen titkoltam csalódásomat, apám látta is, és mielőtt elaludtam, odaült az ágyam szélére.
-Azt mondták kint,  hogy még az unokáid  is ezt fogják hallgatni.
Igaza lett. 

Ezért szeretem az angolokat - I

A fehér házaspár nem adta fel: sokévi próbálkozás után a mesterséges megtermékenyítést választotta. Valahol valaki valamit azonban elcserélhettek,  mert az asszonynak fekete ikrei születtek. A szülők első dolga volt a nyilvánossággal közölni: az csak természetes, hogy felnevelik a gyerekeket. Nem a pereskedés járt az eszükben, nem ijedtek meg az előítéletektől és a várhatóan kellemetlen helyzetek sorozatától (képzeljük csak el hat év múlva az első szülői értekezleten hogyan néz majd anyukára az anglikán osztályfőnöknő), ők arra gondoltak, hogy amit vállaltak, azt teljesítik. Ezt nevezik erkölcsi kötelességnek. És végtére is, az ember nem járhat mindig jól.

Lehet, hogy háború lesz

Lehet, hogy háború lesz

A politika és a nemiség összefüggései. És éppen az érettségim napján. 1967 június 5-én. Apám gondterhelten hallgatta a rádióban a reggeli híreket. A TASZSZ jelentette. Kitört a háború Egyiptom és Izrael között, a feszültség pedig akár világméretű is lehet, atomháború, akármi. Gondoltam, akkor el sem indulok az érettségire, ha háború lesz, nincs sok értelme, de apám azt mondta, menjek nyugodtan. És ha nem látjuk egymást többé? Anyám telefonon beszélt Laután elvtárssal, aki munkásőr volt, hátha többet tud arról, hogy mi lesz velünk, de Laután elvtárs sem tudott többet.

            -A te dolgod a tanulás – mondta, miután letette a kagylót.

Könnyű ezt mondani. De hát nem nagyon érdekelt az iskola. Mi lesz velem? Amúgyse nagyon tudtam. Pedig tizennyolc éves korban már kell tudni, hogy mi legyen velem. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcomat és azt mondták, hogy milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél építészmérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az emberek átmennek rajtuk, lesz benned egy jó érzés, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van. Én csak állok a híd közepén, a korlátra könyökölök, lenézek a folyóra, cigarettára gyújtok és közben hallom, amint az emberek azt mondják mellettem, biztosan ez a férfi tervezte ezt a hidat, igen, biztosan jó érzés, de engem nem töltött volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, eszem ágában sem lett volna hidakat tervezni. De hát akkor mégis, mi leszek?

Tanulj szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája.  Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És a másnaposság ellen sincs.  Utcaseprő leszel, ezt állította gyakran anya. Legjobban filmrendező szerettem volna lenni, el is mentem a felvételire, de már az első vizsgán megbuktam. Egy dolgozatot kellett írni a Szentivánéji álomról, két oldalon, beadtam, a folyosón vártam az eredményt a többiekkel, aztán kijött egy magas, sovány, szemüveges férfi, azt mondta, hogy ő a bizottság titkára, és nem sikerült a felvételim, mert nincs fantáziám. 

A tanárok is a rádiót hallgatták az érettségi feleletek közben, hogy mit jelentett a TASZSZ, sápadtan és zavartan beszélgettek. Mi lesz velünk, ha háború lesz. Hiába volt minden. Ha ledobják az atombombát, még az árnyékunk sem marad meg. Soma azt mondta, elmegy főtt kolbászt enni egy hentesboltba, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó főtt kolbász az életében. Hogyan lesz háború? Hát a szovjetek is, meg az amerikaiak is beszállnak, és kész, magyarázta Vilhelm, az osztályfőnökünk. Aztán jön az atom. Annyi bombájuk van, hogy az egész Földet szétbombázhatják. Senki sem éli túl. Másnap, június 6-án is tartott a háború, Mose Dajan izraeli hadügyminiszter ellencsapást rendelt el a Sinai-félszigeten gyülekező arab páncélosok ellen. Mi tovább érettségiztünk, a feleletek egyre rövidebbek, a tanárok egyre elnézőbbek lettek. Minek a szigor, ha úgyis háború lesz?

            Hazafelé bementem a fodrászatba, mert ott dolgozott Garami Csilla, a tanulólány, aki nagyon tetszett nekem. Egyszer már hazakísértem, egyszer moziban is voltunk, de még a kezét sem fogtam meg. Megvártam, amíg összesöpri a hajszálakat, kihozza a törülközőket a raktárból, azután befejezte a műszakot. Rövid, fehér szoknyát viselt és kék blúzt. Nagyon szép lány volt.  

            -Lehet, hogy háború lesz – mondtam neki szomorúan.

            -Világháború?

            -Igen – feleltem, de azt gondoltam, kissé még rá kell erősíteni. – És atomháború. Bemondta a TASZSZ, akkor pedig az úgy van. – Mindnyájan meghalhatunk.

            -Mikor?

            -Lehet, hogy holnap – mondtam és igyekeztem sokat sejtető lenni. – De az sincs kizárva, hogy ma. Attól függ, hogy hogyan haladnak előre a tankok a Sinai-félszigeten.

            -Nem szeretnék meghalni.

            Felnéztem az égre, mintha az első bombázórepülőket várnám.

            -Én sem – mondtam. – Mert nagyon szeretlek. Hányszor vidul föl a halál előtt, Aki halódik. Ápolói mondják, Ez az utolsó lobbanás: mi hát most E lobbanás? Ó, szívem! asszonyom! Lehed mézét kiszívta a Halál, De nincs hatalma a szépségeden: Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik Szépséged zászlaja, és a Halál még Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.

            -Milyen szép – mondta.

            Gondoltam, beismerem, hogy Shakespeare írta, de aztán mégse ismertem be.

            Megálltunk a sarkon, kicsit tétovázott.

            -Felmegyünk hozzátok? – kérdezte azután. Megérintette a kezemet. Ábrándoztam arról, hogy csókolózunk.

            -Persze – feleltem. Már ott voltunk, a Hajós utcában, a kapunk előtt. – Éppen üres a lakás.

            Később hallottam, hogy Jordánia aznap kilépett a háborúból, de annak azért örültem, hogy Nasszer nem adta fel. Az érettségi sikerült, Csillával később soha nem beszéltünk arról, ami a Hajós utcában történt.

            Csak az bántott, hogy éppen rólam mondta az a szemüveges, sovány férfi a Főiskolán, hogy nincs fantáziám.