Borisz

Amikor hat évvel ezelőtt Tihanyba költözünk, nem is tudtuk pontosan, mire vállalkozunk. Egy budai bérlakásból egy önálló házba, nagy kerttel, különösen egy olyan városi fiúnak, mint én, aki szinte semmihez sem ért és semmit sem tud megjavítani, nagy kihívás volt. Az első ember, Jóska, a mesterember, aki velünk szemben lakik, már első nap érdeklődött, kell-e segítség. Nem jött át, én  sem mentem át, a kerítésnél fogtunk kezet.  Ott állt mellette Borisz,  a barna, szigorú tekintetű rottweiler, nem kell tőle félni, mondta Jóska, és csakugyan nem kellett tőle félni, soha nem lépett ki a kertkapun, szeretett labdázni, játszani, futni, és rövidesen engem is megkedvelt. Mindig szerettem volna kutyát, gyerekkoromban szüleim ellenezték, apám óvott attól is, hogy egy kutya, aki aztán egyszercsak családtag lesz, elvesztése keserves , később gyerekeim sem lelkesedtek, aztán jöttek az ázsiai kiküldetések a diplomáciai pályán, hát nem biztos, hogy szerencsés lett volna mindezt kutyával.

Aztán a feleségem egy délután hátradőlt egy kerti széken, már itt Tihanyban, és azt  mondta, Gyurikám, ha akarod, hát legyen, de akkor meg én rettentem meg a felelősségtől.  Borisszal persze nem ment könnyen, először még bizalmatlan volt, később megenyhült, ha látta, hogy hazaérkezem, még ki sem szálltam az autóból, már jött a nyálas labdájával, amit  néhány száz alkalmimmal kellett kötelezően visszadobnom neki és ő újra meg újra elém hozta. Ha átmentem Jóskához egy csavarhúzóért (ilyen bonyolult eszközöket nem tartottam otthon), már hozzám dörgölőzött, szerette, ha megvakarom a fejét,  amikor Jóska átjött, megjavította, amit kellett, Borisz ott állt a kerítésüknél és féltékenyen nézett rám. Elfogadta, ha Jóska másokkal beszél vagy máshol dolgozik, hiszen tudta, hogy ez a munkája, de nem szerette. Jóska az övé volt. Reggelente nagy, elmaradhatatlan sétákat tettek, de nem úgy ám, ahogy sokan, hogy csak úgy tessék-lássék, nem, az egy igazi közös szórakozás volt, még esőben, hóban is, mindketten élvezték. Tessék, gondoltam, ilyen egy melegszívű rottweiler. Ha Jóskáék elutaztak, csakugyan a ház őrzésével foglalkozott, aznap este pedig, amikor hazaérkeztek, már reggel óta, szinte mozdulatlanul ott állt a kert sarkában és szomorkás, de reménykedő tekintettel várta őket. Mi lesz,  gondolhatta, ha baj éri őket vagy éppen világgá mennek.

Akkor legyen labrador, döntöttem el, mert olvastam, hogy mennyire tudja olvasni a gazdája gondolatait, attól persze féltem, hogy csakugyan olvassa majd, de akkor már ott volt Borisz, akihez különleges kapcsolat fűzött. Amikor egyszer kutyás vendégeink érkeztek, ott állt a kapujukban és csak azt nézte, hogy mi történik nálunk, különös kényszert éreztem, hogy átmenjek hozzá, megsimogassam, a szemébe nézzek, ne aggódj, mondtam neki, nem lesz sajátunk és ha a szavaimat nem is értette, de a gesztusaimat mindenképpen. Amikor  a lányaim meglátogattak, természetes volt, hogy Borisz örült nekik és ők is örültek Borisznak. Szóval megszerettük. Néha, rosszabb hangulatomban, ha éppen nem ment az írás, meglátogattam Jóskát a műhelyében, jó volt beszélgetni vele, szerettem hallgatni a véleményét, és persze ott volt Borisz, aki csodálkozott, hogy mit is keres ez az új ember a környéken, de mindig szeretett hozzám simulni.

         Borisz aztán egyre lassabban járt, elmaradtak a  reggeli séták, már szívesebben feküdt mint járt, már nem evett, nem ivott, nem érdekelte, ha simogatom. A szíve, mondta az állatorvos. Tizenegy év mégiscsak hosszú élet, nincs mit tenni. Beteg, mondta Jóska. Aztán vége lett. Jó lett volna tudni, mi volt az utolsó gondolata, mert biztosan volt neki. Talán én is szerepeltem közöttük. Jó lett volna.

         

Az írás

Vannak napok, amikor keserves írni, máskor boldogság. Milyen ritkák e napok, és milyen rövid az idő. Az öröm munkanapjai szerények. Az  igazi feladat akkor kezdődik, amikor az író már nem a mondatot akarja javítgatni, hanem a gondolatot. (Márai)

Miről beszélgetnek a lányok?

Mindig érdekelt, hogy vajon miről beszélgetnek a lányok, ha egymás között vannak? Fiúkról, ruhákról, reményekről? Miről tudnak beszélgetni, ha mi, fiúk, akik mindig igyekszünk szórakoztatni őket, nem vagyunk velük? Nem unatkoznak? Aztán megláttam ezt a fényképet, amin Orsi és barátnője Zsuzsi beszélgetnek (fotó: Odze Katalin) és rájöttem: nem, nem unatkoznak. Még az is lehet, hogy jobban szórakoznak, mint amikor velünk vannak.

Életem 50: XXIII:A tenger olykor barátságtalan

Nyári vasárnap délután elhagyjuk Brüsszelt, csendes esőben haladunk Calais felé. Este hétkor indul a komp, amivel visszatérünk Angliába. Persze, nem afféle kis átkelőhajóra kell gondolni: több száz kamion és személyautó fér el a hatalmas rakodófelületeken, a fedélzeteken pedig éttermek, üzletek működnek. Nem ez volt az első átkelésünk londoni kiküldetésem során, többnyire a fedélzeten napoztunk és élveztük a tenger illatát.

Felhajtunk a rámpán, parkolás a mínusz harmadik szinten, aztán liften fel a plusz negyedikre. Néha eltévedünk, de hát valamivel el kell tölteni az időt az indulásig. Látszólag minden rutinszerűen működik.  Jó angol szokás szerint a felnőttek evéssel, ivással, hányással és vásárlással töltik az átkelés négy óráját,  mialatt a gyerekek kedvükre ökörködhetnek a játékautomatáknál.

         Aztán, amint kiérünk a kikötő védőgátjai közül, minden másképpen alakul. A hajót egyszercsak oldalba kapja a szél, megkezdődik a hánykolódás a hullámok között. Előre-hátra, jobbra-balra. Recsegés-ropogás, az asztalokról lecsúsznak a söröspoharak, aki nem kapaszkodik, menthetetlenül elveszíti az egyensúlyát. Orsi egykedvűen  bámul ki a szalon ablakán a szakadó esőbe – ő semmiféle járművet nem szeret, ami mozog -, én persze igyekszem nyugtatni, de érzem, hogy a hangomból hiányzik a szokásos meggyőző erő. Az eső hangosan veri az ablakokat, körülöttünk villámok csapkodnak a tengerbe. Mari és a lányok keményen kapaszkodnak a karfába. Bátorságot mutatva Katival sétálni indulunk, de  néhány lépés után visszatérünk a szalon asztalához.

         Aztán felkerekedek, hogy megkeressem a személyzetet, vajon milyenek a túlélési esélyeink. Nagy nehézségek árán lebotorkálok a keskeny lépcsőn, azon tépelődök, vajon hol akadhatnék a mentőmellényekre, hogy aztán belevessem magam a jéghideg vízbe. Az információs tiszt és munkatársnője jókat nevetgél a pult mögött, feltételezem, ez is szerepel a munkaköri leírásukban: minél rosszabb a helyzet, legyetek annál vidámabbak.

         -Némileg aggódom a hullámzás miatt – jegyzem meg.

         -Nos, mi egy cseppet sem aggódunk – mosolyog rám a tiszt -, nem vitás,  a tenger olykor kissé barátságtalan, ennyi az egész,  ámde így szórakoztatóbb az utazás, higgye el.  A tiszt ezzel emlékeztet arra, hogy a brit sportembereknek a kihívás fontosabb, mint az élvezet.

         Visszatérve családomhoz, megerősítem, hogy a személyzet ura a helyzetnek, semmi ok az aggodalomra, de az út további részében már nem váltunk szót egymással. Látom a tekintetükben: soha többé hajózás. A doveri kikötés után ugyancsak szakadó esőben haladunk Londonig, amint rákanyarodok az autópályára, mindhárman álomba zuhannak.

         A lakásba érve lehajtok  egy konyakot és gratulálok magamnak férfias viselkedésemért. Kati már ágyban, szokása szerint a londoni esti bulvárlapot böngészi.

         -Nem történt ma hajóbaleset? – igyekszem viccelődni, kevés sikerrel.

A konyhában találkozom Orsival. Már pizsamában van és kekszet ropogtat.

         -Most már minden rendben – ölelem át.

         -Persze – simul hozzám. – Attól féltem, hogy elsüllyedünk vagy elhányom magam. A hányástól azért egy kicsit jobban.

(Megjelent a Népszava november 6-i számában)

Szextitkaink

Parlamenti küldöttség érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam a Leszállási Kártyákat, kértem, töltsék ki a rovatokat.

         -Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező – mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.

         -Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt – értettek egyet a többiek.

         -Márpedig ez mindenkire nézve kötelező – mondtam.

         Némi csend következett, amit beleegyezés követett.

         A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda címét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

         -Ide meg mit írjunk? – kérdezte tőlem a delegáció vezetője. – Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.

         -Az a kérdés, miért jöttetek? – kérdeztem vissza.

         -Nyelvtanfolyam – hazudta az egyik  képviselő. –Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.

         -Tanulmányozzuk a brit parlament mukáját, az jó?

         -Az jó – adtam meg magam.

         -Na, és van itt még egy rovat – jelezte egy alapcsony termetű, fiatal képviselő. – Azt írja: sex. Ide mit írjunk?

         Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.

         -Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.

         -De ehhez meg mi közük?  – háborodott fel a delegáció vezetője.

         -Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek – szögezte le a kis alacsony.

         -Rendben, beírjuk – döntött a delegációvezető. – De azt egyeztessük,  hogy csak az otthoniakat, vagy a vendégszerepléseket is?

         Jót nevettek.

         -Még szerencse, Gyurikám, hogy velünk vagy – mondták, azután elindultunk együtt, további kalandok felé. 

Kreatív finnek

Miközben azt hallgatom, hogy milyen keserves a metrópótló pótlóbusz-hálózat létrehozása, olvasom, hogy a Finnair új rendszert vezet be. Rájöttek arra, hogy az utasok súlya, öltözete, a kézipoggyász súlya az évszakokhoz képest nagyon is változó, nyilván másképpen indulunk útnak egy nyári vakációra, mint egy téli vadászatra. Eddig a világ összes járatán átlagokat számoltak, amelyek már régen nem felelnek meg a valóságnak. Ugyancsak jelentős különbség van az európai, valamint az ázsiai utasok súlya között, aminek mérésével pontosabb képet kapnak a repülőgép terheléséről, ez pedig komoly üzemanyag-takarékosságot is eredményezhet. Különösen fontos ez egy olyan légitársaságnál, amelyik forgalmának majdnem kétharmadát ázsiai hosszútávú járatok alkotják. Az utasok a jegykezelésnél méredzkednek, a tisztviselő pedig így egészen pontos képet adhat a terhelésről és a várható üzemanyag-fogyasztásról. A méredzkedés természetesen – Finnországban másképpen nem is lehetne – önkéntes és anonim. Az első hírek szerint az utasok lelkesen fogadták az ötletet.

         A finnekről keveset tudunk, rendkívül szerény, alkalmazkodó nép, minden újítást örömmel fogadnak és minden szabályt betartanak.  Mellesleg van négy Nobel-díjasuk, ami a lakosság számához viszonyítva nem kis dolog. Néha azt gondolom, nem ártana jobban körülnéznünk a világban.

         Mindez csak a pótlóbusz-hálózat felállításának nehézségéről jutott eszembe.