Hát
elhangzott. Nem terhelem olvasóimat
adatokkal. Theresa May végre kimondta: kemény Brexit következik. Az Egyesült
Királyság globális nagyhatalommá szeretne válni, mert úgy fest, hogy az Európai Unió keretei szűknek
bizonyulnak az álmok valóra váltásához. Mert tulajdonképpen erről van szó. Londonból valamikor olyan méretű
gyarmatbirodalmat vezettek, ahol, ahogyan ők fogalmaztak: „soha nem megy le a
nap”. A gyarmatbirodalom összeomlott, átalakult Nemzetközösséggé, ez azonban
már csak utánérzés volt, legfeljebb a királyi család érezhette külföldi
utazásai során, hogy uralkodásuk globális méretű. Aztán jött a gazdasági
hanyatlás, az észak-ír konfliktus, a britek pedig keresték a helyüket egy új
világban, amiben azonban nem ők írták a szabályokat.
Aztán a hatvanas évek úgy kezdtek
alakulni, hogy valahogyan rájöttek: a hagyományokat csak kreatív gondolkodással
lehet megtartani. A londoni emeletes busz, a kerek piros postaláda, a királynő
és a királyi család arcképeivel festett tányérok mellett megjelent a Beatles, a
Rolling Stones, a Mini, sőt, a mini-szoknya is, mindez pedig önbizalmat adott
az öntudati válság leküzdéséhez. Ám itt volt a következő probléma: hová is
tartozunk? Szellemes megfogalmazás szerint „ez csak egy sziget Európa és
Amerika között”. Csakhogy a realitások ismét keménynek bizonyultak:
szerveződött a Közös Piac, sok londoni üzletember szerint ebből nem lehet
kimaradni, hiszen mégiscsak ide tartoznak, ehhez a kontinenshez, másfelől
jellemző volt a britekre ez a húzódozás, tartottak az alkalmatlankodás
nehézségeitől, nem szerették volna felcserélni a pint nevű űrmértéket literre, nem szerették volna megváltoztatni
közlekedési rendjüket, nem akartak mérföldről áttérni a kilométerre. És De
Gaulle megmondta a szemükbe is: „maguk
sem tudják, mit akarnak”.
Aztán jött az Európai Unió, ami az
Egyesült Királyság nélkül nehezen volt
elképzelhető. Az egységes piac olyan
esélyeket kínált, ami a gazdaság fellendülésének szinte feltétele volt. Hát
beléptek. De hangsúlyozom, a megosztottság mindigis megvolt, hétköznapi
fogalmazási fordulatokban is: „vettünk egy házat Európában”, emlegették gazdag
üzletemberek, és szívesen utaztak oda, de azért mégiscsak az volt a
megkönnyebbülés, amikor megpillantották Dover szikláit, a kikötőben megihatták
a tejes teát és kezükbe foghatták valamelyik brit lap egyik példányát.
Szóval most fordul a dolog. Sajátos,
különleges nép a brit, megpróbálták ezt
a tagságot, de igazán soha nem tudták magukat meggyőzni arról, hogy ide
tartoznak. Fontos adatokat lehetne leírni a brit-német kereskedelemről, meg
arról, hogy hogyan változnak majd a külföldiek munkavállalási jogai, igen,
mindez fontos, de a döntő momentum az volt, hogy nem akartak ebben a
kettősségben élni, nem akarták, hogy egy európai bíróság beleszóljon a
dolgaikba. A németek, a dánok, a finnek – ők különösen – elfogadták, hogy egy
ilyen közösségben alkalmazkodni kell, fel kell adni a nemzeti hagyomány egyes
értékeit, hogy újakat kapjanak helyette. A
briteknek, úgy fest, ez nem ment. Egy személyes élményemmel zárnám
elemzésemet. Még a hetvenes évek elején egy balatoni szálloda portáján
dolgoztam nyári munkásként. Kevés angol turista járt akkoriban mifelénk,
egyikük, egy középkorú, igen kedves úriember egy reggel azt kérdezte,
kaphatna-e egy Daily Mail című újságot.
-Nálunk csak a Morning Star kapható –
feleltem, ami a brit kommunista párt lapja volt.
-Én nem veszek kezembe más újságot –
mondta ő halálos komolysággal. – Harminc éve minden nap a Daily Mail-t olvasom.
Hogy is lehetne másképp?
Hát, valahogy így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése