Még mindig Verona

Nagy  jóstehetség nem kellett hozzá, hogy az ember sejtse, hogy ez lesz a vége. Még emlékszem az egyiptomi buszkatasztrófára, amelynek sérültjei és az áldozatok hozzátartozói évekig tartó vizsgálódásnak, egymásramutogatásnak, jogszabályokra történő hivatkozásokra voltak kényszerítve, amíg szabályosan kicsikarták a nekik járó kártérítést.

         Most, a veronai esetben is valami ilyesmi kezd kibontakozni. Nem tudom, milyen szerződést kötött a busztársaság a biztosítóval, azt sem tudom, hogy a diákok láttak-e ilyen dokumentumot, és ha látták, értettek-e belőle valamit, és ha valamivel nem értettek (volna) egyet, lett volna lehetőség a változtatásra, azt sem tudom, volt-e az indulás előtt szakmai eligazítás és azon mi hangzott el. Azt sem tudom, volt-e valami mentési gyakorlat, hiszen erre a sítábor idején lett volna idő és lehetőség.

         Akkor nagy volt a gyász, nagy volt az összefogás, sok ígéret és fogadkozás hangzott el, sok politikus beszélt arról, hogy lám, micsoda nagy összefogást lehet válsághelyzetekben tapasztalni, naponta aggódtunk a sérültekért, miközben azért egy-két apró részlet kiderült, ami már utalt arra, hogy a dolgok nem egészen úgy mentek, ahogyan menniük kellett volna. Semmiféle elképzelése nem volt a busztársaságnak a saját felelősségéről, beleértve az utasok hozzátartozóinak telefonszámairól, vagy  másféle elérhetőségéről. Senki sem érzi kötelességének, hogy tájékoztassa a közvéleményt, amelyik annak idején gyászolta a baleset áldozatait. A kormányzat is szép lassan megfeledkezik arról, milyen reformelképzeléseket sürgetett. 

         Én is dolgoztam külföldön, végeztem konzuli munkát (nem igazi leányálom), és akkor tapasztaltam, hogy egy magyar turistabuszon van ugyan utaslista, ám azt maguk az utasok írták, egyiküknek sem jutott eszébe telefonszámot a nevük mellé írni. A busz műszaki hiba miatt egy autópályán vesztegelt, a sofőr tudta, mi lenne a teendő, ám angolul nem tudta magát kifejezni, mi mást tehetett, hívta a nagykövetséget.

         -Kit értesítsünk, ha  baj lenne?  - kérdeztem.

         -Miért kell mindig a bajra  gondolni? – nevetett rám az egyik utas. Azt kellett volna válaszolnom, hogy a konzul dolga, hogy minidig a bajra gondoljon, mert ha a baj már bekövetkezik, akkor már késő gondolkodni, akkor cselekedni kell.

         Szóval Verona.

         Csakhogy elmúltak a vészterhes napok, nyilván a biztosítót kötik a megkötött szerződések,  jönnek a jogi csavarok, hogy ez nem is iskolai kirándulás volt, az intézményfenntartó Klebersberg Központnak is biztosan megvannak a maga jogi keretei, mert mint kiderült „nem tud fellépni a károsultak nevében”, Balog miniszter szerencsésen közölte, hogy az eset nem bizonyult iskolai rendezvénynek.

         És szép lassan háttérbe szorulnak az autóbuszok műszaki felülvizsgálatáról szóló elképzelések, már nemigen foglalkoznak a sofőrök éjszakai alvásának fontosságával.

         Hát körülbelül így állunk Veronával.