Délibáb utca, 1954

Úgy látom, a február a visszaemlékezések hónapja, de ha  nem, akkor legyen az, csak ne ez a borzadály amerikai ötlet. Most került elő ez a kép egy fiókból: igen, Délibáb utca, Eta néni és Ica néni, és mi, a többiek. Akkori szerelmem, Beke Évi később Radnótis osztálytársam lett. Aki talán felismeri magát, csókoltatom, jó társaság volt....a szerény külső azért igényes nevelést takart...

Diplomaták élő adásban

És természetesen délután elkezdett havazni. December  6-a finn nemzeti ünnep, és hát abban semmi csoda nincs, ha Helsinkiben havazik. De aki nem járt Finnországban, az nem tudja, mi az a havazás. Egy óra alatt harminc centi, de lehet negyven is. Ideiglenes ügyvivő voltam, ezért hivatalosak voltunk az elnökasszony fogadására. Készültünk, persze, hiszen az ország elitje gyűlik össze ilyenkor a tengerparti palota termeiben, ráadásul az állami televízió egyenes adásban közvetíti, ügyelni kell tehát a részletekre. Frakkom és Mari piros estélyi ruhája előkészítve. Talán hihetetlen, de az ember pályája végefelé már nem jár lelkesen fogadásokra, meg aztán megváltozott a diplomáciai érintkezés is, manapság már inkább telefonon és üzenetekben tartjuk a kapcsolatot, de hát a nemzeti ünnep azért más, állítólag rokonok is vagyunk az északiakkal, de lehet, hogy ez csak mese.  De hát negyven centi, az negyven centi. A fényes autó a garázsban, a sofőr a város végén lakik, hókotrás az ünnep miatt szünetel, a helyzet tehát reménytelen, sőt, kilátástalan. Lakóparkunk környezetbarát, autóval a lakás elé behajtani tilos, és ami Finnországban tilos, az tilos. Gumicsizmát húzok, végigsétálok  a gyalogúton a garázshoz, aminek a kapuja persze nem nyílik, szakad a hó, a lapátolás értelmetlen. Történt máskor is ilyen, de hát mégiscsak kezünkben a díszes meghívó, ing kivasalva, frakk a fogason, cipő kitisztítva,  egyetlen kitüntetésem, amit még Londonban kaptam a királynőtől, már kitűzve, Mari ruhája gyönyörű. És mégis.

         Maradunk, döntök, nincs más megoldás.

         De mi lesz a munkatársaimmal, akik alig várják már, hogy élőben lássanak a finn televízióban, amint kezet fogok az elnökasszonnyal? Vajon hogyan magyarázom meg nekik a dolgot?

         Másnap reggel némi izgalommal léptem be a nagykövetségre, felkészülve a magyarázkodásra.

         -Hát isteni voltál, Gyuri – mondta a titkárnőnk. - Csak pár pillanatig mutatott a kamera, de láttuk, hogy Mari ruhája csodálatos volt.

         A többiek is megerősítették, hogy jól szerepeltünk, így aztán többet nem is foglalkoztam a dologgal. Az élet tele van félreértésekkel és meglepetésekkel, ehhez, különösen a diplomáciában, hozzá kell szokni.

         Néhány nappal később a német nagykövetnél vacsoráztunk, persze, szóba került a nemzeti ünnepi fogadás és a nagy havazás.

         -Te hogy jutottál oda? – kérdezte von Stoberg már a konyak és a kávé mellett, miközben egy karcsú szőke berlini lány zongorázott a szalonban.

         -Hát keservesen – feleltem. Az igazmondás nem a szakma része. Az ember megszokja, hogy azért fizetik, hogy hazudjon.

         -Az igazság az, hogy én nem mentem el – mondta ő. –A feleségem ruhája úgy festett volna, mint valami mosogatórongy.

         Hát ebben van valami, bólogattam.

         -És tudod, mi az érdekes? – folytatta a nagykövet, akivel akkor már majdnem baráti kapcsolatban voltunk. – Másnap reggel minden munkatársam gratulált, hogy milyen jól mutattam a televízióban.

         Hát ez érdekes, bólogattam.

         -Valójában ugyanis senki sem nézte az adást – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletén a konyak és a szivar illatának keveredését. – Látod, ilyenkor derül ki, hogy csak seggnyalók, de hát így van ez rendjén. Mi is mind így kezdtük.

         Megveregette a vállamat, aztán hallgattuk tovább a Beethoven-szonátát.  Kellemes este volt, nem is havazott.

Korábban megjelent a Népszava „Vélemények” rovatában

A Királyi Légierő utasa voltam

Ez a Királyi Légierő különleges repülőgépe, amit az uralkodó család használ. Nincs nagy faxni, még a légiutaskísérők is egyenruhát viselnek, stílusuk szerény, de katonás (reggeli egy sonkás és egy sajtos szendvics, teaízű kávé vagy kávéízű tea). Amikor Göncz Árpád hivatalos látogatáson járt Nagy-Britanniában 1999-ben, ezen a gépen repültünk a londoni Northolt támaszpontról Skóciába. Ez éppen az indulás előtti pillanat: a delegáció vezetői már beszálltak az első ajtón, a kíséret a hátsó kis lépcsőn kapaszkodott fel, és már gurultunk is. Szép nap volt.

Bár kissé szeles....

Sürgősségi

Van beleszólásom egészségügyi dolgokba, mert az én dolgom is: sok országban jártam, sok országban volt személyesen munkaköri kötelességem is kórházakba látogatni. A nálunk civilizáltabb – most értsd: jobbam szervezett – országokban tudják, hogy a „sürgősségi”, az potenciálisan életveszélyt jelent, a kórházak számára pedig fokozott veszélyt, hiszen tudják, hogy itt aztán kemény küzdelmet kell folytatni. A nagy ellenség, mint mindig: az idő. Ezért ezekben az említtet országokban a beérkezett mentőautókat már a kórház udvarán orvosok és ápolónők  várják, akik ezzel is perceket vagy másodperceket nyernek, már itt labort és vizsgálatokat rendelnek, megakadályozva a torlódást az előtérben, ahol a betgek többsége elesett, nehezen tud kommunikálni, tart is attól, hogy hibázik, és talán már itt lehetne dönteni a sorsáról. Ugyancsak itt láttam ápolónőket, akik az előcsarnokban bolyongva figyelik a betegek állapotát, beszélgetnek velük, és ha valahol romlást tapasztalnak, tudják, mi a dolguk. Itt, ezen a településen, ahol élek, látom, hogyan működik az ügyelet:az esetek nagyrészét nem este kilenckor kellene ott kezelni (a fiam- négy-napja köhög-mit-tegyek-szindróma), de ebben az is benne van, hogy sokan sajnálják ezt az időt munkaidőben a rendelőben tölteni. Ha egy beteg egy kórházban ismert (akadt ilyen példa is), őt azonnal el kell tanácsolni a sürgősségiről, mert ott van a helye, ahol korábban kezelték.

         Végül azért valami vigasztaló: Veszprémben, én úgy láttam, valahogy jól mennek mostanában a dolgok. A feleségemet egy alkalommal mentő vitte kórházba, tíz percen belül kivizsgálták (pedig itt is nagyon sokan voltak), még öt perc a röntgen, az  orvosok őszintén elmondták, mi a gond, aztán vagy zárójelentés, vagy ott  tartják, de döntöttek.

         És egy ápolónő még teával is megkínálta. 

Orbán a vonaton

Ez az igazi szemfényvesztés! A magyar miniszterelnök, aki évek óta különböző, sokszor azonosíthatatlan, máskor milliókért bérelt repülőgépen utazott átláthatatlan értelmű távoli uticélokra, most úgy gondolta – vagy úgy tanácsolták neki -, hogy vonatozzon Bécsbe, jól fog ez mutatni a bulvárban is, jön majd egy – nyilván álruhás TEK-es – kalauz, igen, ez az igazi takarékos államvezetés, csak éppen közben a magyar rendszámú gépkocsijaik – talán vele éppen azonos időben – átlépték a határt és várakoztak rá a bécsi vasútállomáson. A bulvárnak tetszett is, emelve Orbán népszerűségi mutatóját. Nyilvánvalóan választási fogásról van szó, mint a reggeli virslievés a standon, ezzel is bizonyítva, hogy ő a mi egyszerű gyermekünk, olyan, mint  mi,  gyűlöli a felhajtást meg a felesleges protokollt. Ügyes trükk, biztos sokan csettintettek is, hogy hát ez az az Orbán, aki bennünket majd jól képvisel, ott van a hátizsákjában a szalámis szendvics, amit Rogánnal feleznek majd Győr előtt. De hát nincs ebben semmi különös, a kampány, az kampány, lesz még gyerekpuszilgatás, nyugdíjas-látogatás, véletlennek látszó találkozás panaszkodó munkanélkülivel, jobb, ha ezen a vonatozáson most nem bosszankodunk. Ezt csinálta Clinton is, Tony Blair is, csak éppen valahogy ügyesebben, okosabban, kevésbé átlátszóan.

         Meg aztán, ha Rogán ott van valahol, az már nem lehet természetes.