Sürgősségi

Van beleszólásom egészségügyi dolgokba, mert az én dolgom is: sok országban jártam, sok országban volt személyesen munkaköri kötelességem is kórházakba látogatni. A nálunk civilizáltabb – most értsd: jobbam szervezett – országokban tudják, hogy a „sürgősségi”, az potenciálisan életveszélyt jelent, a kórházak számára pedig fokozott veszélyt, hiszen tudják, hogy itt aztán kemény küzdelmet kell folytatni. A nagy ellenség, mint mindig: az idő. Ezért ezekben az említtet országokban a beérkezett mentőautókat már a kórház udvarán orvosok és ápolónők  várják, akik ezzel is perceket vagy másodperceket nyernek, már itt labort és vizsgálatokat rendelnek, megakadályozva a torlódást az előtérben, ahol a betgek többsége elesett, nehezen tud kommunikálni, tart is attól, hogy hibázik, és talán már itt lehetne dönteni a sorsáról. Ugyancsak itt láttam ápolónőket, akik az előcsarnokban bolyongva figyelik a betegek állapotát, beszélgetnek velük, és ha valahol romlást tapasztalnak, tudják, mi a dolguk. Itt, ezen a településen, ahol élek, látom, hogyan működik az ügyelet:az esetek nagyrészét nem este kilenckor kellene ott kezelni (a fiam- négy-napja köhög-mit-tegyek-szindróma), de ebben az is benne van, hogy sokan sajnálják ezt az időt munkaidőben a rendelőben tölteni. Ha egy beteg egy kórházban ismert (akadt ilyen példa is), őt azonnal el kell tanácsolni a sürgősségiről, mert ott van a helye, ahol korábban kezelték.

         Végül azért valami vigasztaló: Veszprémben, én úgy láttam, valahogy jól mennek mostanában a dolgok. A feleségemet egy alkalommal mentő vitte kórházba, tíz percen belül kivizsgálták (pedig itt is nagyon sokan voltak), még öt perc a röntgen, az  orvosok őszintén elmondták, mi a gond, aztán vagy zárójelentés, vagy ott  tartják, de döntöttek.

         És egy ápolónő még teával is megkínálta.