És
természetesen délután elkezdett havazni. December 6-a finn nemzeti ünnep, és hát abban semmi
csoda nincs, ha Helsinkiben havazik. De aki nem járt Finnországban, az nem
tudja, mi az a havazás. Egy óra alatt harminc centi, de lehet negyven is.
Ideiglenes ügyvivő voltam, ezért hivatalosak voltunk az elnökasszony fogadására.
Készültünk, persze, hiszen az ország elitje gyűlik össze ilyenkor a tengerparti
palota termeiben, ráadásul az állami televízió egyenes adásban közvetíti,
ügyelni kell tehát a részletekre. Frakkom és Mari piros estélyi ruhája
előkészítve. Talán hihetetlen, de az ember pályája végefelé már nem jár
lelkesen fogadásokra, meg aztán megváltozott a diplomáciai érintkezés is,
manapság már inkább telefonon és üzenetekben tartjuk a kapcsolatot, de hát a
nemzeti ünnep azért más, állítólag rokonok is vagyunk az északiakkal, de lehet,
hogy ez csak mese. De hát negyven centi,
az negyven centi. A fényes autó a garázsban, a sofőr a város végén lakik,
hókotrás az ünnep miatt szünetel, a helyzet tehát reménytelen, sőt,
kilátástalan. Lakóparkunk környezetbarát, autóval a lakás elé behajtani tilos,
és ami Finnországban tilos, az tilos. Gumicsizmát húzok, végigsétálok
a gyalogúton a garázshoz, aminek a kapuja persze nem nyílik, szakad a
hó, a lapátolás értelmetlen. Történt máskor is ilyen, de hát mégiscsak
kezünkben a díszes meghívó, ing kivasalva, frakk a fogason, cipő kitisztítva, egyetlen kitüntetésem, amit még Londonban
kaptam a királynőtől, már kitűzve, Mari ruhája gyönyörű. És mégis.
Maradunk, döntök, nincs más megoldás.
De mi lesz a munkatársaimmal, akik alig
várják már, hogy élőben lássanak a finn televízióban, amint kezet fogok az
elnökasszonnyal? Vajon hogyan magyarázom meg nekik a dolgot?
Másnap reggel némi izgalommal léptem be
a nagykövetségre, felkészülve a magyarázkodásra.
-Hát isteni voltál, Gyuri – mondta a
titkárnőnk. - Csak pár pillanatig mutatott a kamera, de láttuk, hogy Mari
ruhája csodálatos volt.
A többiek is megerősítették, hogy jól
szerepeltünk, így aztán többet nem is foglalkoztam a dologgal. Az élet tele van
félreértésekkel és meglepetésekkel, ehhez, különösen a diplomáciában, hozzá
kell szokni.
Néhány nappal később a német nagykövetnél
vacsoráztunk, persze, szóba került a nemzeti ünnepi fogadás és a nagy havazás.
-Te hogy jutottál oda? – kérdezte von
Stoberg már a konyak és a kávé mellett, miközben egy karcsú szőke berlini lány
zongorázott a szalonban.
-Hát keservesen – feleltem. Az
igazmondás nem a szakma része. Az ember megszokja, hogy azért fizetik, hogy
hazudjon.
-Az igazság az, hogy én nem mentem el –
mondta ő. –A feleségem ruhája úgy festett volna, mint valami mosogatórongy.
Hát ebben van valami, bólogattam.
-És tudod, mi az érdekes? – folytatta a
nagykövet, akivel akkor már majdnem baráti kapcsolatban voltunk. – Másnap
reggel minden munkatársam gratulált, hogy milyen jól mutattam a televízióban.
Hát ez érdekes, bólogattam.
-Valójában ugyanis senki sem nézte az
adást – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletén a konyak és a
szivar illatának keveredését. – Látod, ilyenkor derül ki, hogy csak seggnyalók,
de hát így van ez rendjén. Mi is mind így kezdtük.
Megveregette a vállamat, aztán
hallgattuk tovább a Beethoven-szonátát. Kellemes este volt, nem is havazott.
Korábban megjelent a Népszava „Vélemények”
rovatában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése