A szicílai hentes

Taorminában egyszerű, kis szállodában laktunk. Monte Christo. Tetszett nekem ez a név, azért is választottam. Mari mindigis szeretett volna Szicíliába utazni,  és akkor végre összejött. Primavera siciliana! Szicíliai tavasz. Előszezon, de már majdnem nyár. Az ablakunk ugyan nem az Etnára, hanem egy szűk mellékutcára nézett,  de ez sem volt tanulságok nélkül. Szemben velünk volt egy hentesbolt, amit egy idős házaspár vezetett, Vittorio és Emma, ez volt a cégérükön. Az ősz hajú férfi minden reggel lesuvickolta az amúgyis ragyogóan tiszta kirakatüveget, amíg a felesége elrendezte az árut a pultokon. Jókedvűek voltak, ha éppen nem volt vevő, kiültek a bolt elé, nézelődtek, beszélgettek az arra járó ismerősökkel. Mi is gyakran betértünk, sonkát vettünk, mortadellát, volt hozzá ecetes uborkája, belevágta a szeleteket egy friss zsömlébe, fiatalemberként sok amerikai katonával találkozott, mondta, még Hemingwaynek is csinált szendvicset, tette hozzá büszkén, a felesége pedig csak kedvesen legyintett, mint aki már megszokta férje efféle füllentéseit. Elégedetten állapította meg, hogy magyarok vagyunk, azt tapasztaltam, hogy magyaroknak külföldön valamiért sokszor örülnek. Holnap megyünk Cataniába, újságoltam, de aztán vigyázzanak, emelte fel a mutatóujját Vittorio, ott a külföldi fiatal, szőke nőkre vadásznak a motoros tolvajok,  észre sem veszik, és már viszik is a táskájukat. Vigyázunk, bólogattam, sokfelé jártunk már a világban, ismertük mi az ilyen veszélyeket, de hát a híres barokk  Piazza del Duomót és a város jelképét, az Elefánt-kutat látni kell, feleltem, megkaptuk az uzsonnát és öt perccel később már az autóbuszon ültünk Catania felé.

         És minden úgy ment, ahogy terveztük. Vagyis majdnem. Már a  forgalmas via Garibaldin jártunk, amikor Mari táskáját egyszercsak elkapta egy mellettünk száguldó motoros utasa. Egy pillanatig úgy festett, hogy sikerül elvinnie, ám Mari keményen fogta, olyan keményen, hogy a motorost kibillentette az egyensúlyából, aki végül feladta a küzdelmet és elhajtott.  A járókelők megtapsolták a győzelmet, én pedig a tehetetlenség okozta kimerültségben leültem a járda szélére. Istenem, gondoltam, mindenünk abban a táskában volt, pénz, útlevelek, minden.

         Csak éppen Mari nem ijedt meg. Két járókelő megölelte, egy középkorú férfi megrázta a kezét. Valahonnan előkerült két rendőr, meggyőződés nélkül azt kérdezték, felismernénk-e a támadókat, aztán elvittek bennünket az autóbusz-pályaudvarra, megdicsérték Marit, amiért ilyen bátor volt.

         -Százból egynek, ha sikerül – mondták elismerően.

         Azért, nem tagadom, a közeli étteremben ittunk valami erőset, délután pedig már úton voltunk hazafelé.

         Még egy rövid séta hazáig. A hentesbolt éppen zárt, Vittorio a redőnyt húzta le, megkérdezte, hogyan sikerült a kirándulás.

         Hát elmeséltem.

         Vittorio  felhúzta a kirakatvédő rácsot, köpenyt kötött, mondott valamit Emmának, aztán egyszercsak eltűnt, majd hoztak egy kis asztalt, négy székkel, együtt vacsorázunk, mondta, itt az utcán. Valahonnan tányérok és poharak is előkerültek, aztán, szinte csoda folytán, pillanatok alatt egy tál tészta, Vittorio pedig elővarázsolt egy üveg bort, már nyitotta is és töltött. Bor nélkül nincs vacsora.

         -Na, igyunk a mi hősnőnkre – mondta és koccintottunk. – Csak azt ne mondják, hogy nem figyelmeztettem előre. De hát ilyenek a külföldiek. Sose hallgatnak a helyiekre.

         Erre ittunk.

Nagypapa Londonban

Ő volt  családunk csodálatos mandarinja. Az első világháborúban Doberdónál, a hatodik isonzói csatában megsebesült, a gyomrát a kezében vitte a frontsebészetre, ahol a műtét után rövid életet jósoltak neki, ne egyen nehezet, ne igyon alkoholt és ne dohányozzon, mondta neki az olasz orvos. Nagypapa néhány hétig lábadozott, közben viszonya volt egy olasz nővérrel.  Kis zöldségüzletet nyitott Szombathelyen, ami a világválság idején tönkrement, a család Budapestre költözött, nagypapa akkor vas-edény üzletet nyitott, ami szintén tönkrement. Jöttek a sötét évek, nagypapa megszökött a haláltáborból, és munkát vállalt egy osztrák uszályon, ami Linz környékén elsüllyedt.

         -Kincseket szállítottunk, ékszereket, ilyesmit – mesélte nekünk, de mi persze nem hittük el. Nagypapa gyakran füllentett, konfabulált, úgy is mondhatnánk, hogy megrögzött hazudozó volt. Ha a boltban sorba kellett állnia, azt állította, hogy nemzetközi hálókocsi-kalauz és nemsokára indul a vonata.

         Egyik lánya, Eszter és családja 1956-ban Londonba költözött

- akkori kifejezéssel disszidált -, a férje kezdetben szemétszállító volt, nehezen éltek, de talpra álltak, Eszter saját kozmetikai szalont nyitott. A hetvenes években nagymama meghalt, akkor hívták meg nagypapát Londonba egy hónapra.

         -Mit fogok ott csinálni ennyi ideig? – kérdezte tőlem a repülőtéren. Öltönyt viselt, nyakkendőt, de kezében sétabot. A lábának semmi baja sem volt, de néha úgy tett, mintha sántítana, és örült, ha fiatal nők segítenek neki a közlekedésben.

         -Majd ismerkedsz – mondtam neki.

         Nagypapa persze nem beszélt angolul, miért is beszélt volna, de néhány olasz és német szó eszébe jutott a múltból. Naponta sétára indult a Bayswater negyedben, ahol  Eszterék laktak, végigjárta a Queensway üzleteit, mindent megnézett, kipróbált,  soha nem vett semmit, de az eladók mindig örültek neki, mert azt állította, hogy nyugdíjas olasz operaénekes, aki már fellépett a Milánói Scalában is. Eszter ugyan meglepődött, amikor délután kenyeret vett az ismerős pékségben és gratuláltak neki a sikeres édesapjához,  o sole mio, de ő csak mosolygott.  Egy este  Eszter telefonált, nagypapa haza akar menni, elszánt, nem lehet marasztalni,  nem is mond semmit, de már be is csomagolt, másnap érkezik Ferihegyre.

         Marival mentünk ki a repülőtérre. Nagypapa, ahogy sejtettük is, botra támaszkodva jött ki az útlevélvizsgálatról, egy fiatal földi utaskísérő támogatta.

         -Mi történt? – kérdeztem izgatottan.

         -Hát képzeld, mi történt – felelte nagypapa feldúltan. – Lementem a közeli halárushoz és megkérdeztem, van-e ponty. Haben Sie Karpf?  Úgy nézett rám, mint egy őrültre.

         Azért nem állt messze a valóságtól, gondoltam.

         -Mondtam otthon Eszternek, én egy pillanatig nem maradok olyan országban, ahol nem ismerik a pontyot. Elegem volt.

         -Jól tetted – a feleségem pedagógus volt, tudta, mit kell mondani.

         A frontsebész valamit jól csinált annak idején, mert nagypapa kilencvenhét éves koráig élt, utolsó éveit a diplomáciai kiküldetésem idején egy öregek otthonában töltötte. Az ápolónők szerint fogdosta őket, de én ezt nem hittem el. Amikor meghalt, egy cipősdobozt találtunk az ágya alatt. Tele volt ékszerekkel. Volt mellette egy üzenet is. „Marinak és Gyurinak az uszályról.”

         Szóval egyszer mégis igazat mondott.

Finn nyaralás: a lakókocsi

A finnek úgy szeretnek nyaralni, ahogyan élnek: lehetőleg ne találkozzanak senkivel. Erre a legjobb lehetőség a lakókocsi. A finn család kibérel egy lakókocsit, elautózik vele egy finnországi lakókocsi-telepre. A lakókocsi-telepen van élelmiszerbolt, a közelben egy Alko másra nincs is szükség. A család reggel összecsukható székeken kiül a lakókocsi elé, a családfő elkerékpározik az élelmiszerboltba és az Alkoba, majd visszatér és csatlakozik a lakókocsi előtt ülő családtagjaihoz. Ott üldögélnek egész nap, remélve, hogy senki sem szól hozzájuk és nekik sem kell másokhoz szólniuk. Este aztán vacsorát főznek a kényelmetlen és szűk konyhában, és nyugovóra térnek a kényelmetlen és szűk lakótérben. A nyaralás befejeztével így aztán nem is kell élményeket mesélni, mert hát nem voltak élményeik.

Portofán Évi

Szerettem ebben a házban lakni.  Öt emelet, nagy, sárga keramitkockákkal kirakott udvar, két lift. És itt lakott az összes barátom. De az is lehet, hogy azért lettek a barátaim, mert ők is itt laktak. Együtt jártunk iskolába, délután a Ligetbe focizni. Gárdos a harmadikon lakott szüleivel és a nővérével, aki már tűsarkú cipőt viselt és saját ridikülje volt. Mágori Guszti, a számtanzseni a negyediken, Vidor, a sakktehetség  a földszinten. De leginkább Portofán Évi miatt volt érdemes itt lakni, aki már hat évesen balettművésznek készült és fehér tüllruhájában  az udvari porolónál gyakorolta a Pas-de-deux  mozdulatsorát. Ráadásul szerelmes volt belém, hetente levelet hagyott az omladozó vakolat réseiben, amiben arra kért, hogy nézzem meg őt az iskolai próbáin, és vegyem feleségül. Egyszer volt egy csókolózási kísérletünk, de ügyetlenek voltunk mindketten.

         Apukám hivatalnok volt, reggel aktatáskával indult munkába, este tért haza, akkor újságot olvasott, a rádióban meghallgatta a híreket.  Ha valami érdekeset hallott, azonnal felhívta valamelyik  ismerősét telefonon.

         -Hallottad, hogy Hruscsov  Pekingben tárgyal? Nem lesz ebből baj?  

         Anyukám megpróbált vacsorát főzni, de a végén általában parízert ettünk zsírpapírban vagy szardíniát dobozból, hogy azután apukám hódolhasson kedvenc időtöltésének, a cigarettázásnak. A nappali szobában állt, a nyitott ablaknál és hallgatta, milyen zajosan mosogat anya.

         Volt utcabál is, Évike előadta a Diótörő részletét, a Hópehelytáncot, anyukám azt mondta, tehetséges, akár a Bolsojban is felléphetne, ém is szavaltam, de akkor még minden verset unalmasnak tartottam.

         Többnyire az íróasztalomnál ültem, készültem az úttörőéletre, olvasgattam a 12 pontot. Egyszerűnek látszott, semmi különös, és semmi érthetetlen. Szeretem hazámat, a népek barátságát a békét szolgálom. Ennél világosabban nem lehet fogalmazni. Igen, szeretem hazámat, főleg azt a részét, ahol éltünk, a Hernád utca és a Nefelejcs utca környékét és a Városligetet. Ez volt az én hazám. A népek barátsága és a béke szolgálata már nehezebb ügy volt.

         -Hogyan szolgálhatnám a békét?  - kérdeztem apukámtól egyik este,  ő azonban nem válaszolt. Sok minden érdekelte, de a béke védelme nem tartozott közéjük.

         -Ki írta a 12 pontot? – kérdeztem azután, de apukám erre sem válaszolt.

         Kiállok a magam és a mások igazáért.

Mi a magam igaza és mi másoké? Sokan azt gondolják,  hogy könnyű igazat mondani, pedig ez nem igaz. Felnőtteknek igazat mondani, az meg majdnem lehetetlen.

         -Van neked igazad? – kérdeztem másnap Gusztitól, iskolába menet. – Mert szeretnék kiállni mellette.  

         Guszti azonban azt felelte, őt nem érdekli sem az igazság, sem az úttörőélet, ő rakétákat szeretne tervezni.

         Havonta volt lakógyűlés,  nyáron az udvaron, télen a légoltalmi pince kísérteties fényeinél. Pavlovics, a házmester mindig elmondta, hogy a lakógyűlés a népi demokrácia alapja, ennek megfelelően viselkedjünk.

         Egy évvel később apát Svájcba küldte a kormány dolgozni, mi is mentünk vele, megszakadtak a barátságok. Évike többször is írt,  bogy szeret,  és szeretné, ha feleségül venném, de egyik levelére sem  válaszoltam.

         Érdekes sorsok. Én diplomata lettem, Guszti az amerikai rakétatervezési programnál kapott munkát,  Vidor Izraelben egyetemi tanár. Évikét egyszer láttam egy amerikai magazinban, a New York  City Balett táncosnője lett. Gondoltam, most válaszolok a levelére, de aztán rájöttem: már bizonyára késő.

Hogyan szervezzünk sikeres ellenzéket

Úgy fest, hogy mi ezt nem tudjuk. Abban sem vagyok biztos már, hogy a magyar politikai osztály („elit”-ről nem is beszélnék) komoly erőfeszítéseket tett vagy kompromisszumkészséget tanúsított az ügyben).

hogy az első lépést a baloldalon megtették, ám  ez még csak a kezdet. Szétforgácsolódott mozgalommal nem lehet választásra készülni. A „buktassuk meg Orbán Viktort” nem stratégia. Ezen a ponton talán nem árt felidézni a brit munkáspárt 1997-es hatalmas sikerét a náluk sokkal esélyesebbnek tartott konzervatívak ellen. Rádöbbentek, hogy már nincs esélyük a régi szakszervezeti dumával, de arra is gondolniuk kellett, hogy sokan ragaszkodnak a múlthoz, sokan éppen családi hagyományok miatt, ami egyáltalán nem megvetendő. Ezért körülnéztek és rátaláltak egy vagány, kedves, közepes képességű fiatal, népszerű, jókedvű, kissé populista képviselőjükre, akit történetesen Tony Blairnek hívtak, majd 1994-ben pártvezetőnek választottak. Kitalálták, hogy a rend kedvéért mellé állítják John Prescottot, a régiek emberét, aki majd megszólítja a nyugdíjasokat, képviseli a folyamatosságot, és nyomja a szakszervezeti banalitásokat, mert van, akinek ez kell, valamint Peter Mandelsont,

aki majd kitalálja az új gazdasági modellt és megszerzi az üzleti körök támogatását. Alastair Campbell,egy ravasz bulvárszerkesztő lett a mindenható kommunikációs vezető(becenevén szarkeverő), és ezzel a vezetéssel nekivágtak a kampánynak. Pontosan tudták, hogy nem a program a fontos, mert a programot kevesen olvassák és a pártok, amikor megnyerik a választást, már legyintenek a programra. Az számít, hogy a vezetők kinek mit mondanak, hol mondják és hogyan mondják azt, amit mondanak. Tudatosan megterveztek minden nyilvános szereplést, minden vidéki találkozót, összehangoltak minden rendezvényt. Blair tárgyalt a kisebb pártokkal és meggyőzte őket arról, hogy néhány százalékkal semmire sem mennek, csak saját tekintélyüket erodálják. A Munkáspárt 1997-ben 179 mandátumos többséggel aratott elsöprő győzelmet. 1974 óta ez volt az első győzelmük.  A magyaroknak is hármas körben kellett volna gondolkodniuk, főleg az MSZP-nek, amelyik az egyetlen márkanév a baloldalon. Nem a többi baloldali mozgalommal kellett volna foglalkoznia, hanem olyan jól kommunikáló szakembereket kellett volna  maga mellé vennie, akik ugyanazt mondják,  amit ők, csak másoknak, más hangsúlyokkal, más prioritásokkal. Ha sikerült volna vonzó programmal és vonzó személyiségekkel  foglalkoznia, akkor talán lett volna a kisebb pártokban annyi logika, ogy felfogják saját esélytelenségüket és vonzónak tartottak volna egy vonzó koalíciót. Egy választási győzelemhez összeálló társaságnak mindig vannak közös pontjai, és nyilván mindenkinek fel kell adnia bizonyos elképzeléseket. A koalíció kényes műfaj, végtelen türelem és okos taktikázás is kell hozzá. 

És persze, még valami. Kellene egy hivatásos, kemény, szakértő, elfogult, de mégis hiteles média is. Londoni diplomata koromban volt szerencsém ismerni egy bizonyos Nicholas Jones nevű újságírót, aki húsz éven át volt a BBC politikai munkatársa és úgymond szakosodott a Munkáspárt ügyeire. Ő volt az, aki mindent tudott róluk,  amit ő nem tudott, azt nem volt érdemes tudni, és sokat segített is nekik.

Hát valahogy így.