Ő volt családunk csodálatos mandarinja. Az első
világháborúban Doberdónál, a hatodik isonzói csatában megsebesült, a gyomrát a
kezében vitte a frontsebészetre, ahol a műtét után rövid életet jósoltak neki,
ne egyen nehezet, ne igyon alkoholt és ne dohányozzon, mondta neki az olasz orvos.
Nagypapa néhány hétig lábadozott, közben viszonya volt egy olasz nővérrel. Kis zöldségüzletet nyitott Szombathelyen, ami
a világválság idején tönkrement, a család Budapestre költözött, nagypapa akkor vas-edény
üzletet nyitott, ami szintén tönkrement. Jöttek a sötét évek, nagypapa
megszökött a haláltáborból, és munkát vállalt egy osztrák uszályon, ami Linz
környékén elsüllyedt.
-Kincseket szállítottunk, ékszereket,
ilyesmit – mesélte nekünk, de mi persze nem hittük el. Nagypapa gyakran
füllentett, konfabulált, úgy is mondhatnánk, hogy megrögzött hazudozó volt. Ha
a boltban sorba kellett állnia, azt állította, hogy nemzetközi hálókocsi-kalauz
és nemsokára indul a vonata.
Egyik lánya, Eszter és családja
1956-ban Londonba költözött
- akkori
kifejezéssel disszidált -, a férje kezdetben szemétszállító volt, nehezen
éltek, de talpra álltak, Eszter saját kozmetikai szalont nyitott. A hetvenes
években nagymama meghalt, akkor hívták meg nagypapát Londonba egy hónapra.
-Mit fogok ott csinálni ennyi ideig? –
kérdezte tőlem a repülőtéren. Öltönyt viselt, nyakkendőt, de kezében sétabot. A
lábának semmi baja sem volt, de néha úgy tett, mintha sántítana, és örült, ha
fiatal nők segítenek neki a közlekedésben.
-Majd ismerkedsz – mondtam neki.
Nagypapa persze nem beszélt angolul,
miért is beszélt volna, de néhány olasz és német szó eszébe jutott a múltból.
Naponta sétára indult a Bayswater negyedben, ahol Eszterék laktak, végigjárta a Queensway
üzleteit, mindent megnézett, kipróbált,
soha nem vett semmit, de az eladók mindig örültek neki, mert azt
állította, hogy nyugdíjas olasz operaénekes, aki már fellépett a Milánói
Scalában is. Eszter ugyan meglepődött, amikor délután kenyeret vett az ismerős
pékségben és gratuláltak neki a sikeres édesapjához, o sole mio, de ő csak
mosolygott. Egy este Eszter telefonált, nagypapa haza akar menni,
elszánt, nem lehet marasztalni, nem is
mond semmit, de már be is csomagolt, másnap érkezik Ferihegyre.
Marival mentünk ki a repülőtérre.
Nagypapa, ahogy sejtettük is, botra támaszkodva jött ki az útlevélvizsgálatról,
egy fiatal földi utaskísérő támogatta.
-Mi történt? – kérdeztem izgatottan.
-Hát képzeld, mi történt – felelte
nagypapa feldúltan. – Lementem a közeli halárushoz és megkérdeztem, van-e
ponty. Haben Sie Karpf? Úgy nézett rám, mint egy őrültre.
Azért nem állt messze a valóságtól, gondoltam.
-Mondtam otthon Eszternek, én egy
pillanatig nem maradok olyan országban, ahol nem ismerik a pontyot. Elegem
volt.
-Jól tetted – a feleségem pedagógus
volt, tudta, mit kell mondani.
A frontsebész valamit jól csinált annak
idején, mert nagypapa kilencvenhét éves koráig élt, utolsó éveit a diplomáciai
kiküldetésem idején egy öregek otthonában töltötte. Az ápolónők szerint fogdosta
őket, de én ezt nem hittem el. Amikor meghalt, egy cipősdobozt találtunk az
ágya alatt. Tele volt ékszerekkel. Volt mellette egy üzenet is. „Marinak és
Gyurinak az uszályról.”
Szóval egyszer mégis igazat mondott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése