Hogyan szervezzünk sikeres ellenzéket

Úgy fest, hogy mi ezt nem tudjuk. Abban sem vagyok biztos már, hogy a magyar politikai osztály („elit”-ről nem is beszélnék) komoly erőfeszítéseket tett vagy kompromisszumkészséget tanúsított az ügyben).

hogy az első lépést a baloldalon megtették, ám  ez még csak a kezdet. Szétforgácsolódott mozgalommal nem lehet választásra készülni. A „buktassuk meg Orbán Viktort” nem stratégia. Ezen a ponton talán nem árt felidézni a brit munkáspárt 1997-es hatalmas sikerét a náluk sokkal esélyesebbnek tartott konzervatívak ellen. Rádöbbentek, hogy már nincs esélyük a régi szakszervezeti dumával, de arra is gondolniuk kellett, hogy sokan ragaszkodnak a múlthoz, sokan éppen családi hagyományok miatt, ami egyáltalán nem megvetendő. Ezért körülnéztek és rátaláltak egy vagány, kedves, közepes képességű fiatal, népszerű, jókedvű, kissé populista képviselőjükre, akit történetesen Tony Blairnek hívtak, majd 1994-ben pártvezetőnek választottak. Kitalálták, hogy a rend kedvéért mellé állítják John Prescottot, a régiek emberét, aki majd megszólítja a nyugdíjasokat, képviseli a folyamatosságot, és nyomja a szakszervezeti banalitásokat, mert van, akinek ez kell, valamint Peter Mandelsont,

aki majd kitalálja az új gazdasági modellt és megszerzi az üzleti körök támogatását. Alastair Campbell,egy ravasz bulvárszerkesztő lett a mindenható kommunikációs vezető(becenevén szarkeverő), és ezzel a vezetéssel nekivágtak a kampánynak. Pontosan tudták, hogy nem a program a fontos, mert a programot kevesen olvassák és a pártok, amikor megnyerik a választást, már legyintenek a programra. Az számít, hogy a vezetők kinek mit mondanak, hol mondják és hogyan mondják azt, amit mondanak. Tudatosan megterveztek minden nyilvános szereplést, minden vidéki találkozót, összehangoltak minden rendezvényt. Blair tárgyalt a kisebb pártokkal és meggyőzte őket arról, hogy néhány százalékkal semmire sem mennek, csak saját tekintélyüket erodálják. A Munkáspárt 1997-ben 179 mandátumos többséggel aratott elsöprő győzelmet. 1974 óta ez volt az első győzelmük.  A magyaroknak is hármas körben kellett volna gondolkodniuk, főleg az MSZP-nek, amelyik az egyetlen márkanév a baloldalon. Nem a többi baloldali mozgalommal kellett volna foglalkoznia, hanem olyan jól kommunikáló szakembereket kellett volna  maga mellé vennie, akik ugyanazt mondják,  amit ők, csak másoknak, más hangsúlyokkal, más prioritásokkal. Ha sikerült volna vonzó programmal és vonzó személyiségekkel  foglalkoznia, akkor talán lett volna a kisebb pártokban annyi logika, ogy felfogják saját esélytelenségüket és vonzónak tartottak volna egy vonzó koalíciót. Egy választási győzelemhez összeálló társaságnak mindig vannak közös pontjai, és nyilván mindenkinek fel kell adnia bizonyos elképzeléseket. A koalíció kényes műfaj, végtelen türelem és okos taktikázás is kell hozzá. 

És persze, még valami. Kellene egy hivatásos, kemény, szakértő, elfogult, de mégis hiteles média is. Londoni diplomata koromban volt szerencsém ismerni egy bizonyos Nicholas Jones nevű újságírót, aki húsz éven át volt a BBC politikai munkatársa és úgymond szakosodott a Munkáspárt ügyeire. Ő volt az, aki mindent tudott róluk,  amit ő nem tudott, azt nem volt érdemes tudni, és sokat segített is nekik.

Hát valahogy így.