Egy elmaradt szexuális felvilágosítás

Tizennégy éves voltam, a Garay utcán gyalogoltam reggelente  a Radnóti gimnázium felé. Lett volna más útvonal is, de én a piac miatt ezt kedveltem. Az egyik kapualjban egy kis, kézzel írt feliratot vettem észre amit rajzszögekkel erősítettek fel. "Polló Ica száz forintért mindent vállal,első emelet balra". Ez volt a szöveg. Éppen aznap este romlott el a rádiónk, ismerek valakit, mondtam,  aki száz forintért vállalná.
-Megpróbálhatom -ajánlottam fel és elmeséltem, mit olvastam a cédulán.
Apám és anyám összenézett. Ismertem ezt az összenézést. Ez volt a gyerek-ne-tudja-meg összenézés.
-Van vállalatnál egy technikus, beviszem hozzá - hozta meg apa a megoldást.
Anya megkönnyebbülten sóhajtott, ezt megúszták.

Kulka

Nem mondom, hogy a kedvenc színészem volt, mert ma már nincsenek kedvenc színészeim. De hiányzik. Rettenetes lehet neki, gondolom, de hát a sors milyen sok emberrel kegyetlen, akiket korábban tehetséggel áldott meg. Mostanában gyakran hallgatom a Halleluját, amit a Dohány utcában énekelt. "Én próbáltam, de ennyi telt." Minden benne van.

Életem 50.: XXIV. Sétám Simon Peresszel

1993 decemberében, Antall József  halálakor a Külügyminisztérium engem jelölt kísérőnek  Simon Peresz  akkori izraeli külügyminiszter mellé, aki a temetésre utazott Budapestre. Hát nagy izgalomban voltam, végtére is a világpolitika egyik meghatározó személyiségéről volt szó. A protokoll előírja, hogy ilyen alkalmakkor a magasrangú vendégeket a megfelelő módon kísérni kell, tehát mindig kéznél kell lenni, de soha nem szabad tolakodónak vagy tudálékosnak lenni. Külügyi szolgálati autó vitt reggel a Kempinksi szállodához, ahol a küldöttségnek egy egész emeletet lefoglaltak. David Krausz nagykövet az előcsarnokban várt, együtt szálltunk be a liftbe.

            -Gyalog megyünk a Parlamentbe – újságolta. – Szombat van, Peresz nem ül autóba.

            -Gyalog megyünk? – rémültem meg.

            -Mondtam: gyalog. – Krausz kiváló ember volt, őszinte, olykor nyers, máskor szikrázóan humoros férfi. Büszke voltam arra, hogy a munkán túlmenő, baráti  kapcsolatba kerültünk egymással. A Felvidéken nevelkedett, némi tájszólással, ám kifogástalan szókinccsel beszélt magyarul. Fiatalon került Izraelbe, miniszter lett, majd teljesült nagy álma, nagykövet lehetett Budapesten.

            A szállodai folyosón erőteljes testalkatú, szigorú tekintetű fiatalemberek várakoztak. Beléptünk  Peresz lakosztályának előterébe, majd a szalonba. A külügyminiszter ingujjban kávézott az egyik karosszékben, előtte, az asztalon hivatalos iratok. Felállt, kezet fogtunk. Volt néhány előkészített mondatom, amivel elő akartam jönni, hogy micsoda megtiszteltetés, meg, hogy mennyire örülök, de a kézfogásában és a mosolyában volt valami megnyerő közvetlenség, ami nevetségessé tette volna a formális hablatyolásomat.

            -Igyunk egy kávét, mielőtt elindulunk – javasolta. Leültünk és percekkel később úgy beszélgettünk hármasban Krausszal, mintha régi évek óta ismernénk egymást. Aztán felkerekedtünk.

            -Visel golyóálló mellényt? – érdeklődtem.

            -Nem – felelte.

            Valószínűleg kétkedve nézhettem rá,  mert kigombolta fehér ingét.

            -Tessék, győződjön meg róla. Tökéletesen megbízom a biztonsági emberekben. Ha őket kijátssza valaki, akkor a golyóálló mellény sem segít.

            Így sétáltunk végig a belvároson, a Kempinski szállodától a Parlamentig.

            -Járt már Izraelben? – kérdezte tőlem a miniszter valahol félúton.

            -Nem – feleltem.

            -Pedig Jeruzsálemet az életben egyszer látni kell – mondta.

            A Parlamentben a szertartáson aztán külön váltunk, csak arra kellett ügyelnem, hogy mindig legyen közöttünk szemkontaktus.

            Mielőtt elváltunk, átadta a névjegyét és ráírt egy telefonszámot. Megköszönte a segítségemet, barátságosan meglapogatta a vállamat.

            -Ha egyszer arra jár, mindenképpen hívjon fel.

            Ezt természetesen nem vettem komolyan,  és soha nem is éltem a lehetőséggel. Így utólag, nagyon sajnálom.     

           

            

Rokonok és remények

Nagymama mindig arra tanított, hogy szeressem a rokonaimat, mert a családban az összetartás a legfontosabb. Milyen szép gondolat.  Néhányan külföldön éltek, őket is szeretni kell. Vagy talán még jobban. És a rokonaim vajon szeretnek engem? Én mindenesetre igyekeztem eljátszani az összetartást. Amikor a Párizsban élő Lajos bácsi üzleti úton nálunk járt, én vártam a repülőtéren, egész nap hoztam-vittem tárgyalásokra, ajándékba kaptam tőle néhány inget, a legújabb divat, mondta, egy hete vette a Bon Marchéban, csak éppen benne felejtette a tisztítócédulát, cserébe megígérte, hogy húsz éves koromban kapok egy vadonatúj Citroent,

egyenesen a gyárból, az neki az csak egy telefon, ismer ott mindenkit.

Dénes bácsi Floridában lett sikeres üzletember, természetesen őt is én vártam a repülőtéren, nálunk aludt a nappaliban egy kinyitható heverőn, mert azt mondta, hogy a szálloda csak pénzkidobás. Meghívott kávéra a Vörösmarty cukrászdába, elmagyarázta, hogy mi a kapitalizmus lényege, majd megkért, hogy fizessem a számlát, mert nincs nála kes mani. Cserébe szívesen látna egy hónapra Miamiban, minden költségemet fizeti.

  Aztán volt még Claire néni, aki Mexikóváros legelegánsabb negyedében, a Lomas de Chapultecen  lakott a kaliforniai születésű  Perry bácsival, a gazdag fakereskedővel. Gyakran jártak Budapesten, a Margitszigeten laktak, természetesen én szállítottam őket, vittem a bőröndjeiket, én  adtam borravalót a portásoknak,  ju nou, ez Mexikóban nem divat. Mielőtt elutaztak, Claire néni megígérte, hogy a labdarúgó-világbajnokság idején náluk lakhatok, úszhatok a medencéjükben, esténként pedig Perry bácsival kimegyünk a mérkőzésekre, sőt, még Acapulcóba is elvisz.

         És ez nekem tetszett. Összetartó rokonok, gondoltam, csakugyan szeretni kell őket.  

         Aztán, amikor húsz éves lettem, írtam Lajos bácsinak, aki azt válaszolta, hogy a francia autók minősége sokat romlott, a Citroen amúgyis sztrájkol, visszatérünk rá. Természetesen soha nem tértünk vissza rá.  

         Írtam Dénes bácsinak is, éppen van egy szabad hónapom, de nem válaszolt, még telefonon is felhívtam, azt mondta, ne akarjak ingyenélő lenni, az ilyesmi csak a szocializmusban divat és lecsapta a kagylót.

Claire néni volt az utolsó esélyem, ő azt írta, hogy semmi értelme ilyen sokat utazni azért a büdös futballért, nézzem inkább televízión, ott amúgyis jobban látom, mi történik a pályán, Perry bácsit pedig nem érdekli a futball. Végülis amerikai, mit várhat tőle az ember?  

         Volt még egy unokatestvérem, Budapesten, Erős Karcsi, akivel gyerekkorunkban sokat gombfociztunk és megígérte, hogy ha megnősül és abbahagyjuk a játékot, nekem adja Durr Kettőt, a kedvenc,  ragasztott középcsatárát, amit Vilma néni télikabátjáról igazolt. Nem nagyon hittem neki, mert Durr Kettő fantasztikus csavartgólokat tudott rúgni, de az esküvő napján mégiscsak a zakóm zsebébe csempészte. Nem mondom, kicsit könnybe lábadt a szeme, de mindenki azt gondolta, hogy ez csak a nagy alkalom miatt van így, én azonban tudtam, hogy a gombfoci jár az eszében.  

         Szóval azért nem kell minden reményt feladni.  

Megjelent a Népszava "Vélemények"  rovatban