1993
decemberében, Antall József halálakor a
Külügyminisztérium engem jelölt kísérőnek
Simon Peresz akkori izraeli
külügyminiszter mellé, aki a temetésre utazott Budapestre. Hát nagy izgalomban
voltam, végtére is a világpolitika egyik meghatározó személyiségéről volt szó.
A protokoll előírja, hogy ilyen alkalmakkor a magasrangú vendégeket a megfelelő módon kísérni kell, tehát mindig kéznél kell lenni, de soha nem
szabad tolakodónak vagy tudálékosnak lenni. Külügyi szolgálati
autó vitt reggel a Kempinksi szállodához, ahol a küldöttségnek egy egész
emeletet lefoglaltak. David Krausz nagykövet az előcsarnokban várt, együtt
szálltunk be a liftbe.
-Gyalog megyünk a Parlamentbe –
újságolta. – Szombat van, Peresz nem ül autóba.
-Gyalog megyünk? – rémültem meg.
-Mondtam: gyalog. – Krausz kiváló
ember volt, őszinte, olykor nyers, máskor szikrázóan humoros férfi. Büszke
voltam arra, hogy a munkán túlmenő, baráti kapcsolatba kerültünk egymással. A Felvidéken
nevelkedett, némi tájszólással, ám kifogástalan szókinccsel beszélt magyarul.
Fiatalon került Izraelbe, miniszter lett, majd teljesült nagy álma, nagykövet lehetett
Budapesten.
A szállodai folyosón erőteljes
testalkatú, szigorú tekintetű fiatalemberek várakoztak. Beléptünk Peresz lakosztályának előterébe, majd a
szalonba. A külügyminiszter ingujjban kávézott az egyik karosszékben, előtte,
az asztalon hivatalos iratok. Felállt, kezet fogtunk. Volt néhány előkészített
mondatom, amivel elő akartam jönni, hogy micsoda megtiszteltetés, meg, hogy
mennyire örülök, de a kézfogásában és a mosolyában volt valami megnyerő
közvetlenség, ami nevetségessé tette volna a formális hablatyolásomat.
-Igyunk egy kávét, mielőtt
elindulunk – javasolta. Leültünk és percekkel később úgy beszélgettünk
hármasban Krausszal, mintha régi évek óta ismernénk egymást. Aztán
felkerekedtünk.
-Visel golyóálló mellényt? –
érdeklődtem.
-Nem – felelte.
Valószínűleg kétkedve nézhettem
rá, mert kigombolta fehér ingét.
-Tessék, győződjön meg róla.
Tökéletesen megbízom a biztonsági emberekben. Ha őket kijátssza valaki, akkor a
golyóálló mellény sem segít.
Így sétáltunk végig a belvároson, a
Kempinski szállodától a Parlamentig.
-Járt már Izraelben? – kérdezte
tőlem a miniszter valahol félúton.
-Nem – feleltem.
-Pedig Jeruzsálemet az életben
egyszer látni kell – mondta.
A Parlamentben a szertartáson aztán
külön váltunk, csak arra kellett ügyelnem, hogy mindig legyen közöttünk
szemkontaktus.
Mielőtt elváltunk, átadta a
névjegyét és ráírt egy telefonszámot. Megköszönte a segítségemet, barátságosan
meglapogatta a vállamat.
-Ha egyszer arra jár, mindenképpen
hívjon fel.
Ezt természetesen nem vettem
komolyan, és soha nem is éltem a lehetőséggel. Így utólag, nagyon sajnálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése