Rokonok és remények

Nagymama mindig arra tanított, hogy szeressem a rokonaimat, mert a családban az összetartás a legfontosabb. Milyen szép gondolat.  Néhányan külföldön éltek, őket is szeretni kell. Vagy talán még jobban. És a rokonaim vajon szeretnek engem? Én mindenesetre igyekeztem eljátszani az összetartást. Amikor a Párizsban élő Lajos bácsi üzleti úton nálunk járt, én vártam a repülőtéren, egész nap hoztam-vittem tárgyalásokra, ajándékba kaptam tőle néhány inget, a legújabb divat, mondta, egy hete vette a Bon Marchéban, csak éppen benne felejtette a tisztítócédulát, cserébe megígérte, hogy húsz éves koromban kapok egy vadonatúj Citroent,

egyenesen a gyárból, az neki az csak egy telefon, ismer ott mindenkit.

Dénes bácsi Floridában lett sikeres üzletember, természetesen őt is én vártam a repülőtéren, nálunk aludt a nappaliban egy kinyitható heverőn, mert azt mondta, hogy a szálloda csak pénzkidobás. Meghívott kávéra a Vörösmarty cukrászdába, elmagyarázta, hogy mi a kapitalizmus lényege, majd megkért, hogy fizessem a számlát, mert nincs nála kes mani. Cserébe szívesen látna egy hónapra Miamiban, minden költségemet fizeti.

  Aztán volt még Claire néni, aki Mexikóváros legelegánsabb negyedében, a Lomas de Chapultecen  lakott a kaliforniai születésű  Perry bácsival, a gazdag fakereskedővel. Gyakran jártak Budapesten, a Margitszigeten laktak, természetesen én szállítottam őket, vittem a bőröndjeiket, én  adtam borravalót a portásoknak,  ju nou, ez Mexikóban nem divat. Mielőtt elutaztak, Claire néni megígérte, hogy a labdarúgó-világbajnokság idején náluk lakhatok, úszhatok a medencéjükben, esténként pedig Perry bácsival kimegyünk a mérkőzésekre, sőt, még Acapulcóba is elvisz.

         És ez nekem tetszett. Összetartó rokonok, gondoltam, csakugyan szeretni kell őket.  

         Aztán, amikor húsz éves lettem, írtam Lajos bácsinak, aki azt válaszolta, hogy a francia autók minősége sokat romlott, a Citroen amúgyis sztrájkol, visszatérünk rá. Természetesen soha nem tértünk vissza rá.  

         Írtam Dénes bácsinak is, éppen van egy szabad hónapom, de nem válaszolt, még telefonon is felhívtam, azt mondta, ne akarjak ingyenélő lenni, az ilyesmi csak a szocializmusban divat és lecsapta a kagylót.

Claire néni volt az utolsó esélyem, ő azt írta, hogy semmi értelme ilyen sokat utazni azért a büdös futballért, nézzem inkább televízión, ott amúgyis jobban látom, mi történik a pályán, Perry bácsit pedig nem érdekli a futball. Végülis amerikai, mit várhat tőle az ember?  

         Volt még egy unokatestvérem, Budapesten, Erős Karcsi, akivel gyerekkorunkban sokat gombfociztunk és megígérte, hogy ha megnősül és abbahagyjuk a játékot, nekem adja Durr Kettőt, a kedvenc,  ragasztott középcsatárát, amit Vilma néni télikabátjáról igazolt. Nem nagyon hittem neki, mert Durr Kettő fantasztikus csavartgólokat tudott rúgni, de az esküvő napján mégiscsak a zakóm zsebébe csempészte. Nem mondom, kicsit könnybe lábadt a szeme, de mindenki azt gondolta, hogy ez csak a nagy alkalom miatt van így, én azonban tudtam, hogy a gombfoci jár az eszében.  

         Szóval azért nem kell minden reményt feladni.  

Megjelent a Népszava "Vélemények"  rovatban