Brüsszel, 1958

Soha nem szerettem visszamenni olyan városokba, ahol egyszer már jól éreztem magam. Ahol boldog voltam. Pedig nem szeretem ezt a szót, boldogság, van benne valami kislányos vágyakozás. Persze, boldognak lenni. Mindenki ezt akarja. De mit is jelent valójában? Ezt meg nem tudjuk biztosan.

         Éppen kilenc éves voltam, 1958-ban, a világkiállítás idején. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos, igen, nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak: kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.

        

Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki. Sok magyar volt ott, jöttek-mentek, magyarul beszéltek. Még meg is lepődtem, hogy külföldön a magyarok magyarul beszélnek. Kalapos amerikaiak álltak meg és fényképeztek bennünket, mintha más bolygóról jöttünk volna.

Mire emlékszem? Mindenre.

Brüsszel mennyire más volt! Nagy lakás a Rue de Chevaliers-n, hívólift, kaputelefon, a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott, apámat fekete Buick szállította sofőrrel, Bon jour, Monsieur George, esténként sétáltunk a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és Coca-colát ittunk, apám nevetett, hogy nekem jobban ízlett otthon a Bambi, az Ixelles-i vendéglők teraszán elegáns polgárok söröztek jókedvűen, egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám, a szülők egyik este Paul Anka-koncertre mentek, kiöltözve, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam, szerettem ott lenni, ültem egy asztalnál, nézegettem a vendégeket, a bejáratnál a hosszú sort, mint minden nap, hetekkel korábban kellett asztalt foglalni, láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte, a pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat, úgy fest, akkoriban jól tudtuk szervezni az életünket, minden nap hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz, erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket, és láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, apám is elkísérte őket, közben egy munkatársát elküldte, hogy érdeklődjön, hány jegyet adtak el a magyar nap esti hangversenyére, hát ilyen  nincs, Odze elvtárs, jött vissza a fiatalember lelkesen, mi vagyunk a legjobbak, és én is úgy éreztem, hiszen akkor Brüsszelben minden újságosnál kapható volt a Lakatos Sándort ábrázoló képeslap, amint a prímás a banda előtt állva belehúz, szóval nagyon jól működött minden, csak apám volt gondterhelt, ő már a  másnapra készült.

         Mert másnap meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.

         És ennek fele sem tréfa.

         -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.

         -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a sajtófőnök.

Este otthon is erről beszéltünk.

         -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.

         -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra? .

         -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.

         Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseletbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.

Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. A lépcső tetején pedig elkészült a fénykép, amelyen kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver sem. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán bennünket félresodort a tömeg. Kaptunk még vacsorát az étteremben, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládéspalacsintát.

Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.

Mobil, a hű barát

Hogyan telefonáljunk? Pontosabban: hogyan ne telefonáljunk. A távbeszélési szokások persze, ezt tudja mindenki, alapvetően megváltoztak a hordozható készülékek megjelenésével. Régen még így köszöntünk: Halló, itt Kovács-lakás. És persze nagy tere volt az úgynevezett telefonbetyárkodásnak is, mert minden személyi adat nyilvános volt, de ennek azért voltak jó oldalai is.  Ezek az idők azonban már elmúltak. A mobiltelefon igazi jelentőségét elnevezése is mutatja, függetlenek lettünk a vonalas hálózattól, már nem kell utcán telefonfülkéket keresgélnünk, ha sürgős beszélnivalónk van, ám mi is könnyebben elérhetőek vagyunk és elterjedt a telefon-függőség, mint gyógyíthatatlan népbetegség. Világszerte tapasztalat, hogy nem mindig azért beszélünk, mert sürgős mondanivalónk van, hanem azért keresünk mondanivalót, mert a kezünkben ott szorongatjuk a kommunikáció eszközét és zavar, ha tíz perce már nem beszéltünk senkivel.  Ne tagadjuk, szeretjük, ha hívnak bennünket, ezért látni, hogy ha nyilvános helyen megszólal egy csengőhang, mindenki lázasan kutatni kezd a saját telefonja után.

         Mi van, ha éppen ott és akkor nem szeretnénk beszélni azzal, aki hív? Nem kell mindig mindenkivel mindenhol társalogni, de illik egy üzenetben regisztrálni, hogy érzékeltük a hívást.

De amúgy jól használjuk? Már a bemutatkozással is komoly gondok vannak. Még mindig legszerencsésebb a magyar eredetű halló, mert ezzel jelezzük, hogy vonalban vagyunk (nem árt tudni, hogy a „hallom” szóból ered, amit Puskás Tivadar mondott első távbeszélgetésekor).  Bemutatkoznunk gyakorlatilag  majdnem felesleges, hiszen a hívó többnyire tudja, kinek a számát nyomkodta és mi is tudjuk, hogy ki hív, ismeretlennek pedig - amíg nem tudjuk, mit is akar tőlünk – felesleges, könnyen lehet, hogy csak téves hívásról van szó, amivel szükségtelen adatokat adunk ki.  Kerülendő a mondjad, még rosszabb a nyomjad, valamint a mi van? kezdőfordulat. Sokan szeretik megvillantani új készüléküket, vagy fontosságtudatuknak tesz jót, ha hívást kapnak, ezért tömegközlekedési eszközön vagy színházi szünetekben, lehetőleg a legsűrűbb tömegben igyekeznek feltűnően hangosan beszélni, közben körbe is pillantanak, hogy felmérjék a hatást. Igazán intelligens emberek ilyenkor félreállnak egy sarokba és röviden, halkan elintézik, amit el kell intézni. Nem szerencsés fogadni a hívást, amikor éppen egy üzlet pénztáránál fizetünk és mögöttünk többen állnak sorba, természetesen tilos vezetés közben, de nem tanácsolnám kerékpáron, ha egy fekvőrendőr (helyesen magyarul: sebességkorlátozó útelem) felé kormányozunk, mert nagy bukás lehet a vége. A rövid üzenetekre általában nem vonatkoznak illemszabályok, itt a cél a tömör, értelmes fogalmazás, nem kötelező - de kedves - a megszólítás, és az aláírás, amit jól helyettesít egy monogram. És persze, az sms-ek története sokszor a félreértések története, ezekről  mindenki tudna mesélni, de hát az sms attól jó, ha rövid, ez a lényege. Én  is kaptam már ilyen üzenetet:  ma délután négykor Adrienne.

Ebből tudtam, hogy vár a fodrászom.

Korábban megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában, a szellemes címet N. Kósa Judit találta ki, köszönet érte...