Hogyan
telefonáljunk? Pontosabban: hogyan ne telefonáljunk. A távbeszélési szokások
persze, ezt tudja mindenki, alapvetően megváltoztak a hordozható készülékek
megjelenésével. Régen még így köszöntünk: Halló, itt Kovács-lakás. És persze
nagy tere volt az úgynevezett telefonbetyárkodásnak is, mert minden személyi
adat nyilvános volt, de ennek azért voltak jó oldalai is. Ezek az idők azonban már elmúltak. A
mobiltelefon igazi jelentőségét elnevezése is mutatja, függetlenek lettünk a
vonalas hálózattól, már nem kell utcán telefonfülkéket keresgélnünk, ha sürgős
beszélnivalónk van, ám mi is könnyebben elérhetőek vagyunk és elterjedt a
telefon-függőség, mint gyógyíthatatlan népbetegség. Világszerte tapasztalat,
hogy nem mindig azért beszélünk, mert sürgős mondanivalónk van, hanem azért
keresünk mondanivalót, mert a kezünkben ott szorongatjuk a kommunikáció
eszközét és zavar, ha tíz perce már nem beszéltünk senkivel. Ne tagadjuk, szeretjük, ha hívnak bennünket,
ezért látni, hogy ha nyilvános helyen megszólal egy csengőhang, mindenki
lázasan kutatni kezd a saját telefonja után.
Mi van, ha éppen ott és akkor nem
szeretnénk beszélni azzal, aki hív? Nem kell mindig mindenkivel mindenhol
társalogni, de illik egy üzenetben regisztrálni, hogy érzékeltük a hívást.
De
amúgy jól használjuk? Már a bemutatkozással is komoly gondok vannak. Még mindig
legszerencsésebb a magyar eredetű halló,
mert ezzel jelezzük, hogy vonalban vagyunk (nem árt tudni, hogy a „hallom”
szóból ered, amit Puskás Tivadar mondott első távbeszélgetésekor). Bemutatkoznunk gyakorlatilag majdnem felesleges, hiszen a hívó többnyire
tudja, kinek a számát nyomkodta és mi is tudjuk, hogy ki hív, ismeretlennek
pedig - amíg nem tudjuk, mit is akar tőlünk – felesleges, könnyen lehet, hogy
csak téves hívásról van szó, amivel szükségtelen adatokat adunk ki. Kerülendő a mondjad, még rosszabb a nyomjad,
valamint a mi van? kezdőfordulat.
Sokan szeretik megvillantani új készüléküket, vagy fontosságtudatuknak tesz jót,
ha hívást kapnak, ezért tömegközlekedési eszközön vagy színházi szünetekben,
lehetőleg a legsűrűbb tömegben igyekeznek feltűnően hangosan beszélni, közben
körbe is pillantanak, hogy felmérjék a hatást. Igazán intelligens emberek
ilyenkor félreállnak egy sarokba és röviden, halkan elintézik, amit el kell
intézni. Nem szerencsés fogadni a hívást, amikor éppen egy üzlet pénztáránál
fizetünk és mögöttünk többen állnak sorba, természetesen tilos vezetés közben,
de nem tanácsolnám kerékpáron, ha egy fekvőrendőr (helyesen magyarul:
sebességkorlátozó útelem) felé kormányozunk, mert nagy bukás lehet a vége. A
rövid üzenetekre általában nem vonatkoznak illemszabályok, itt a cél a tömör,
értelmes fogalmazás, nem kötelező - de kedves - a megszólítás, és az aláírás,
amit jól helyettesít egy monogram. És persze, az sms-ek története sokszor a
félreértések története, ezekről mindenki
tudna mesélni, de hát az sms attól jó, ha rövid, ez a lényege. Én is kaptam már ilyen üzenetet: ma délután négykor Adrienne.
Ebből
tudtam, hogy vár a fodrászom.
Korábban megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában, a szellemes címet N. Kósa Judit találta ki, köszönet érte...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése