Brüsszel, 1958

Soha nem szerettem visszamenni olyan városokba, ahol egyszer már jól éreztem magam. Ahol boldog voltam. Pedig nem szeretem ezt a szót, boldogság, van benne valami kislányos vágyakozás. Persze, boldognak lenni. Mindenki ezt akarja. De mit is jelent valójában? Ezt meg nem tudjuk biztosan.

         Éppen kilenc éves voltam, 1958-ban, a világkiállítás idején. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos, igen, nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak: kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.

        

Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki. Sok magyar volt ott, jöttek-mentek, magyarul beszéltek. Még meg is lepődtem, hogy külföldön a magyarok magyarul beszélnek. Kalapos amerikaiak álltak meg és fényképeztek bennünket, mintha más bolygóról jöttünk volna.

Mire emlékszem? Mindenre.

Brüsszel mennyire más volt! Nagy lakás a Rue de Chevaliers-n, hívólift, kaputelefon, a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott, apámat fekete Buick szállította sofőrrel, Bon jour, Monsieur George, esténként sétáltunk a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és Coca-colát ittunk, apám nevetett, hogy nekem jobban ízlett otthon a Bambi, az Ixelles-i vendéglők teraszán elegáns polgárok söröztek jókedvűen, egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám, a szülők egyik este Paul Anka-koncertre mentek, kiöltözve, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam, szerettem ott lenni, ültem egy asztalnál, nézegettem a vendégeket, a bejáratnál a hosszú sort, mint minden nap, hetekkel korábban kellett asztalt foglalni, láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte, a pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat, úgy fest, akkoriban jól tudtuk szervezni az életünket, minden nap hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz, erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket, és láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, apám is elkísérte őket, közben egy munkatársát elküldte, hogy érdeklődjön, hány jegyet adtak el a magyar nap esti hangversenyére, hát ilyen  nincs, Odze elvtárs, jött vissza a fiatalember lelkesen, mi vagyunk a legjobbak, és én is úgy éreztem, hiszen akkor Brüsszelben minden újságosnál kapható volt a Lakatos Sándort ábrázoló képeslap, amint a prímás a banda előtt állva belehúz, szóval nagyon jól működött minden, csak apám volt gondterhelt, ő már a  másnapra készült.

         Mert másnap meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.

         És ennek fele sem tréfa.

         -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.

         -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a sajtófőnök.

Este otthon is erről beszéltünk.

         -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.

         -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra? .

         -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.

         Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseletbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.

Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. A lépcső tetején pedig elkészült a fénykép, amelyen kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver sem. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán bennünket félresodort a tömeg. Kaptunk még vacsorát az étteremben, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládéspalacsintát.

Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.