Londonban egy utcában laktunk
Michael Portillo védelmi miniszterrel. A Buckingham-palotában tartott
fogadásokon rendszeresen kezet ráztunk, de ennél mélyebb kapcsolatra
természetesen nem számíthattam, és ilyet nyilvánvalóan nem is kezdeményezhettem.
Ám egy napon munkából hazatérve a mi kapunk előtt állt és az egyik lakó
telefongombját kereste a délutáni szürkületben.
-Segíthetek? – kérdeztem.
-Mary Wilsont keresem – mondta.
Mary Wilson volt házunk büszkesége, a hatvanas-hetvenes évek
legendás munkáspárti miniszterelnökének, Harold Wilsonnak az özvegye, aki
költőként több verseskötetet is megjelentetett, és akit férje 1995-ben
bekövetkezett halála után is számos magasrangú politikus is meglátogatott.
-Szívesen beengedem – feleltem.
-Többször is jártam
nála, de minden lakásszámot elfelejtek – szabadkozott a miniszter.
Néhány héttel később egy szombat délelőtt megint
találkoztunk. Az utcasarkon állt és láthatóan türelmetlenül az órájára
pillantgatott.
-Segíthetek? – kérdeztem tőle. Most már régi ismerősük
voltunk.
-Köszönöm, de a taximat várom, rövidesen itt lesz –
válaszolt kényszeredett udvariassággal.
-Bocsánat, hogy megkérdezem: nincs szolgálati autója?
-Hétvégén soha nem használom – mondta Portillo. – Imádom a
londoni taxikat, és hát a sofőrömnek is
van magánélete.
Később számos magyar politikusnak meséltem el ezt a
történetet. Soha nem volt sikerem vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése