Lassan csakugyan dönteni kellene, hogy mi legyen, mert úgy fest, vége ennek a keserédes kettős létnek: kint is, bent is. Pedig a
britek ezt szerették Európában legjobban. Oda is tartozni, meg nem is. Nézzünk
a múltba, talán segít megérteni. A hatvanas években a briteket furcsa érzés
kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így
fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta
meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak,
mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas
években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint
valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha még úgy viselkedtek, mintha
egy világot irányítanának, „ahol sohasem megy le a nap”. Acheson jóslata
azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban
elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden
családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja,
megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles népszerűsége
pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges
érdeklődést, ami a mai napig is tart. Utcanevek váltak fogalmakká.
Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ
érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített
gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család is számos hosszútávú
kellemes utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják. Károly
herceg még vár élete első munkájára, de
egyre kisebb az esélye, hogy valaha trónra léphet. De ez is így tetszik a
briteknek.
1997. június 30-án ugyan hosszas tárgyalás
után néhány könnycseppet ejtettek ugyan Hong Kong elvesztéséért, ám ebben a
gyönyörű ázsiai városban azóta semmi sem változott. A „Hongkong
Különleges Igazgatású Terület” nagyfokú autonómiát élvez a kínai "egy
ország, két rendszer" politikájának köszönhetően. Mindenben független
Kínától, csak a hadügyekben és a külügyekben nem. Ez is milyen kényelmes. Előnyök és hátrányok
összhangja. Panaszkodás és kompromisszum. A Kínával aláírt nyilatkozata
biztosítja a régiónak, hogy az 1997-es átadástól számítva még legalább 50 évig
fenntarthassa kapitalista gazdaságát, és az emberek szabadságát.
A britek nagy dilemmája azonban mindigis
Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem? De Gaulle az első
kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hogy hová is
akarnak tartozni és ebben sok igazság is volt. A britek tartottak attól, hogy
Európa részeként felszámoltatják velük majd sajátos őrületeiket, amiket
hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a langyos sört,
esetleg a krikettet is, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a sem-kint-sem-bent
állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás végülis barátságosabban
sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, maradt a
szerelem az amerikaiakkal, de nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem
a pénzügyi unióhoz, London virágzó pénzügyi központ lett és a sört továbbra is
langyosan itták.
Cameron ezt nem értette. Történelmi hiba
volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése