Polgár László emlékére

Az unokatestvérem volt. És elképesztően szerény, ami nem felvett vonása volt, valahogy vele született.  Olyan szerény, amilyen én csak az álmomban tudtam lenni. Még főiskolás volt, amikor egyszer együtt utaztunk a 74-es trolibuszon. Sötét öltönyt viselt, nyakkendőt.

-Miért vagy ilyen elegáns? - kérdeztem.

-A Schubert dalverseny döntőjének eredményhirdetése van  - felelte.  - Nem jössz?

-Nem, dolgom van - hazudtam, mert soha nem szerettem a dalesteket. - És ki nyert?

Rám nézett, ahogyan csak ő tudott. Nem mondta ki. Ő nyerte.

Utoljára 1998-ban találkoztunk, amikor ő a Kékszakállút énekelte Londonban, a Barbican-ben. Hihetetlen siker volt. Őt amúgyis imádták. Marival bementünk hozzá az előadás után az öltözőbe. Megöleltem, isteni voltál, mondtam neki.

-Milyen szépek vagytok - felelte erre.

Többet már nem találkoztunk.  Azt hittem, vele  mindig, minden rendben van. Hogy vele aztán semmi rossz nem történhet.  De mégsem így volt. Nagyon szerettem.

Most lett volna a születésnapja. 

Osztálykirándulás

Középiskolás diákok csoportosulnak a tihanyi főtéren. Dél van, meleg, verejtékeznek. Szemlátomást tanácstalan a társaság.

–Irány az apátság – adja ki végre a jelszót egy korosabb tanár, vállán megigazítja hátizsákját, homlokába húzza átizzadt vászonsapkáját.

-Nem érdekel bennünket az apátság – zúgják a gyerekek.

–Nézzük meg a remetelakásokat – javasolja a fiatalabb tanár. Igyekszik lelkesedést mutatni.

– Nem érdekelnek bennünket a remetelakások – kiabálják a gyerekek.

A lelkesedés eredménytelen marad.

– Akkor szóródjatok szét, öt órakor indulunk – legyint az idősebb tanár és megvonja a vállát.

A gyerekek nevetgélve szétszóródnak, a két tanár leül a kőkerítésre, rágyújtanak.

– Bekaphatják, Marcikám – mutat diákjaira az idősebb.

– Meg mi is bekaphatjuk, Ernő bácsi – bólogat a fiatalabb.

Hogy ismertem meg Budapestet?

Mindenki másképpen ismeri meg a várost, ahol él. Én úgy ismertem meg, hogy tizennyolc évesen, 1967-ben beiratkoztam az akkori egyetlen autósiskolába, az Autóközlekedési Tanintézetbe. Három hétig minden nap este hatkor kellett jelentkeznem a Dankó utcai Központi Garázsban Benkő úrnál, hogy egy agg, de megbízható Skoda MB1000 típusú autóval elkezdjük a kötelező gyakorlatokat. Vezetni már tudtam, hála apámnak, aki rendszeresen átengedte a kormányt, hogy egy kis tapasztalatot szerezzek. Benkő úr tapasztalt oktató volt, rögtön felfedezte, kivel is van dolga.

         -Maga már tud vezetni – állapította meg az első sarok után. –Így sokkal könnyebb lesz. – Megveregette a vállamat, majd kék köpenyének zsebéből előhúzott egy kis noteszt. Lapozott benne, aztán kiadta az utasítást.

         -Irány a Népköztársaság útja 25.

         Ezt az akadályt könnyen vettem. Akkoriban könnyű volt vezetni Budapesten, a parkolás sem volt gond, alig volt forgalom.

         -Fél óráig körözzön, Odze, és jöjjön vissza értem – mondta, amikor megérkeztünk a ház elé.

         Érdekes volt egyedül vezetni, élveztem, de aztán időben visszaértem.

         -Rendben van – mondta Benkő úr. – Most pedig Budára megyünk, Alkotás utca 32.

         Ez is megvolt, lakott a környéken egy ismerősöm, tudtam, merre menjek. Benkő úr itt is fél órát töltött, aztán újra találkoztunk. Volt még fél óra az aznapi tanulásból.

         -Na, akkor még egy belefér – Benkő úr a noteszában lapozott. – Ez jó lesz. Van a Moszkva téren egy fodrászat. Ott álljunk meg.

         Még egy fél órás körözés, aztán találkozó Benkő úrral, majd vissza a Dankó utcába. Vállveregetés, elköszönünk egymástól. És ez így ment egy hétig, jártunk a Bimbó úton, Soroksáron, Józsefvárosban, megálltunk iskoláknál, kórházaknál, moziknál, így gyakorlatilag megismertem Budapestet, az egyirányú utcákat, a veszélyes gyalogátkelőhelyeket, szóval jól tájékozódtam. Benkő úr kifogyhatatlan volt  lakcímekből, a második héten már a külvárosok következtek, sőt, egy alkalommal Gödöllőre is elmerészkedtünk. Nem sokat beszélgettünk közben, oktatóm többnyire a többi autóst szidta, különösen a nőket, akiknek szerinte nem kellene vezetniük, mert alkatilag alkalmatlanok az ilyesféle feladatokra.

         -Az ősemberek munkamegosztása helyénvaló volt. A férfiak vadásztak, pontosan bemérték, hány méterre állnak a célpontként kinézett vadállattól. Ezért tudunk mi, férfiak parkolni. Na, mit szól hozzá, Odze?

         -Engem inkább az érdekelne, miért járunk házról-házra?

         -Sok tanítványom volt – mondta merengve Benkő. – Többségük, különös módon nő. Én vagyok a legjobb oktató, természetes, hogy hozzám osztották be a sok tehetségtelent. És hát, tudja, Odze, a kapcsolatok néha megmaradnak.

         -Szóval őket látogatja végig – mondtam, némi elismeréssel a hangomban.

         -Talán csak nem bűn?

         -Nem, szó sincs róla – feleltem.

         -És hát megtanultak vezetni, az is valami.

         Amikor megkaptam a jogosítványomat, kezet ráztam Benkővel. Végülis sokat köszönhettem neki.

         -Odze, egyszer megkérdezte tőlem, mi a biztonságos előzés titka.

         -Emlékszem.

         -Akkor elmondom a titkot: ha a kérdés felmerül magában, hogy előzzön, vagy ne előzzön, akkor ne tegye. Akkor már késő. Hát ez a filozófiám.

         És azóta így vezetek. Vagy így is élek?

 Megjelent korábban a Népszava "Vélemények" rovatban

Pontos vagy?

Az attól függ. Nem  csak az számít, hogy pontos vagy-e, hanem az is számít, hogy akarsz-e pontos lenni és kell-e pontosnak lenni. Ahány ország, annyi pontosság. Vannak híresen pontos országok, ahol a pontosság nem érdem, hanem természetes magatartás. Svájcban kifejezetten modortalanságnak számít megkérdezni, hogy egy vonat pontosan indul vagy érkezik-e, mert ezzel az ember elárulja, hogy a kontinens melyik részéből érkezett. A pontatlanság nem más, mint mások idejének tudatos rablása. Néhány évtizede a hivatalban, ahol dolgoztam, volt a portán Jelenléti Ív, amit pontban nyolc órakor a portás önelégülten elzárt a fiókba, a későket jelentette a munkaügynek. A hivatalnokok tehát pontosan érkeztek, aztán fél kilenckor már a szemközti presszóban kávéztak.

         A diplomáciában alapelv a pontosság, öt-tíz perc késés megengedett, mert a vendégek számítanak arra, hogy a háziasszony esetleg még bugyiban és melltartóban szaladgál a konyha és a fürdőszoba között. De hát mindig a kivételek az érdekesek. Kínában a vendégeket nem érdekli a háziasszony, az ebédet pontosan 12 órakor kell tálalni, de hát ők így élnek, hajnalban kelnek, reggelire valami kását esznek, utaznak, dolgoznak, az ebéd pedig mennyország. Vacsora pontosan hatkor, nincs előtte huzavona, azonnal asztalhoz ülnek, térjünk a tárgyra. Evés után elköszönés, nincs vesztegetnivaló idő.

         Megint mások a törökök. Ha megbeszélt időpontod van egy török diplomatával, és már egy órája vársz rá,  felhívod, azt mondja, már a környéken van és parkolóhelyet keres, akkor biztos lehetsz benne, hogy otthon még a zuhany alatt áll. Őt ne sürgesse senki. Ugyan, miről lehet lekésni? Nézzük csak meg, mire ment Európa azzal a nagy sietségével.  

         Azért vannak, akik vitték valamire. Például a finnek. Ha a szerelő tizenegy órára jelzi, hogy érkezik, akkor nyugodtan ajtót nyithatunk egy perccel korábban, ő már ott áll majd és várja, hogy szerelhessen. De pontosak a munkában is. Talán nem véletlen, hogy ők gyártják a világ talán legjobb liftjeit és mozgólépcsőit.

         De az igazi történet mindig India.

         Ott aztán a pontosság nem szentírás. Egy alkalommal vacsorára vártuk Pandzsáb állam kormányzóját, akivel egy nagyszabású magyar filmhónap terveit beszéltük volna meg. Előre jelezte, hogy gépkocsival jön az állam fővárosából, Chandigarhból (amit mellesleg a francia-svájci Le Corbusier tervezett), négy órás út, néhány percet késhet. Mondtam is Marinak, milyen különös, az indiaiak általában a jövünk-ha-jövünk filozófia szerint érkeznek, de jólesett a kis figyelmesség. A kormányzó a megbeszélt este hét órakor persze nem érkezett meg, vártunk, vártunk, nyolc óra, kilenc, tizenegy. Megvacsoráztunk Marival, mi mást tehettünk volna, bezártam a  kaput, hát majd legközelebb, gondoltam.

         Másnap este pontosan hétkor csengettek, megérkezett a kormányzó. Elnézést kért a késésért, ránézett a sofőrjére, aki bűnbánóan lesütötte a szemét, de hát zavaros egy állam ez a Pandzsáb, mondta – ebben igaza volt,  még 1947 nyarán India és Pakisztán Londonban megállapodott arról, hogy Pandzsáb tartományt kettéosztják, ettől kezdve több konfliktus is kialakult a muzulmánok és a hinduk között -, nem tudott időben elindulni.

         -Semmi gond – feleltem és még megtoldottam egy Gandhi-idézettel, miszerint egy barátságnak sokat ki kell bírnia, máskülönben a barátság nem barátság.

         És ezt nem csak megtoldottam,  hanem hittem is benne.

Rántottát vacsoráztunk, kellemes és hasznos este volt. Lehet, hogy így kellett alakulnia?

Korábban megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban

        

        

igazi skótok

Autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyven millió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húsz millió éppen arrafelé legelne, amerre mi megyünk. Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik ez a kis tó, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között,  amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk reménytelennek látszott. 194-ben mobiltelefonunk még nem volt, ilyen mellékúton segélykérő készülékek sem voltak. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. De most mi lesz? Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.

         Aztán egyszercsak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.

         -Elszakadt – jegyzi meg.

         -El- hagyom helyben.

         -Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Dáciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.

         -Akkor elvinném az asszony és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.

         Csakugyan, mit tegyünk? Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Hibát követtem el? Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.

Fél óra múlva aztán egyszercsak felbukkan a teherautó, a göndör vörös és egy barátja. Jókedvűek, vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös, göndör családja, három vörös, göndör gyerek, szőke asszony, és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk, magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence, a torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára,van egy szép vendégszoba az emeleten, hajnalban  a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.

         Búcsúzkodunk,  megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndörhajú csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga, átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg, mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk Londonban, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek nevetnek velük.

         Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.

         Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.

         Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.