Az unokatestvérem volt. És elképesztően szerény, ami nem felvett
vonása volt, valahogy vele született. Olyan szerény, amilyen én csak az
álmomban tudtam lenni. Még főiskolás volt, amikor egyszer együtt utaztunk a
74-es trolibuszon. Sötét öltönyt viselt, nyakkendőt.
-Miért vagy ilyen elegáns? - kérdeztem.
-A Schubert dalverseny döntőjének eredményhirdetése van -
felelte. - Nem
jössz?
-Nem, dolgom van - hazudtam, mert soha nem szerettem a dalesteket.
- És ki nyert?
Rám nézett, ahogyan csak ő tudott. Nem mondta ki. Ő nyerte.
Utoljára 1998-ban találkoztunk, amikor ő a Kékszakállút énekelte
Londonban, a Barbican-ben. Hihetetlen siker volt. Őt amúgyis imádták. Marival
bementünk hozzá az előadás után az öltözőbe. Megöleltem, isteni voltál, mondtam
neki.
-Milyen szépek vagytok - felelte erre.
Többet már nem találkoztunk. Azt hittem, vele mindig,
minden rendben van. Hogy vele aztán semmi rossz nem történhet. De mégsem
így volt. Nagyon szerettem.
Most lett volna a születésnapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése