Pekingben
egy vasárnap este kemény fájdalmat éreztem az oldalamban. Álmatlan éjszaka
következett, reggel pedig bementünk az amerikai-kanadai irányítás alatt működő
Egyesült Családi Kórházba, ahol mint diplomaták, megérkezésünk után nem sokkal
megkaptuk „Arany Kártyánkat”.
- Ez mit jelent? – kérdeztem némi gyanakvással a portán.
- Ez azt jelenti, hogy ha sürgősségi ellátásra szorul, akkor
felmutatja, és mi ellátjuk. A tagsági díj évente száz dollár.
Az elegáns kórházban felmutattam az Arany Kártyát, senkit sem
érdekelt. Tíz perc múlva viszont egy igen tekintélyes, ősz kanadai orvos
vizsgálóágyán feküdtem, aki látható örömmel nyomogatta a hasamat.
- Első látásra vesekő – jelentette ki. – De csinálunk egy
röntgent.
A röntgenkép a doktort igazolta. Minden röntgenkép mindig az
orvosokat igazolja.
- Átadom Doktor Ying-nek, az urológusunknak – mondta, és átkísért
egy másik rendelőbe. Doktor Ying ugyancsak megnyomkodott néhányszor, elmondta,
hogy a vesekő körülbelül egy centiméteres és „megakadt”. Más, hatékony gyógymód
nem lévén, javasolta, hogy talán ürítsem ki természetes úton. Kifelé menet a
portán elém tették a számlát, aminek végösszege ezerötszáz dollár volt. Mari
vett a boltban négy üveg Carlsberget, majd estére minden fájdalmam elmúlt.
Néhány hónappal később hasonló eset történt velem, akkor már egy
kínai kórházba mentem.
- Nyugodtan mondja meg, ha rákom van – kértem nyíltan.
- Meg fogom mondani – felelte nyíltan. Itt is csináltak egy
rétegfelvételt, melynek alapos tanulmányozása után a kínai orvos nyíltan a
szemembe nézett. - A jelenséget kiszáradás okozza. Igyon meg napi két liter
teát vagy vizet, akár többet is. Amúgy pedig nincs rákja. És nem is lesz.
- Ezt meg honnan gondolja?
- A tekintetéből.
Harminc dollárt fizettünk vizitdíjjal együtt.
Egy más alkalommal ügyvivőként a kereskedelmi
miniszterhelyetteshez mentem tárgyalni. Kedves ember, jól beszél angolul,
kellemesen társalogtunk, csupán az zavart, hogy éppen a légszabályozó alatt
ültem, ahonnan valósággal zúdult rám a jéghideg levegő. Délután már merev volt
a nyakam, fájt a fejem, alig tudtam mozgatni a vállam. Bevettem gyógyszereket,
elmentem szaunába, próbálkoztam a konyakkal is, de semmi sem segített. Két
álmatlan éjszaka után végül döntöttem, felkeresek egy masszőrt. Egy kis
mellékutcában üzlethelyiségek sorakoztak, beléptem a „Chinese Traditional
Clinic” nevű homályos helyiségbe: lepedővel leterített kezelőágy, mosdó, sámli,
a falon néhány kínai okirat. A gyógymasszőrnő lelkesen fogadott, mutattam, hogy
a nyakam, a vállam és a fejem fáj. Leültetett a sámlira, és harminc percig
kőkemény kézzel, a könyökével, ujjaival, ököllel gyúrta a megjelölt részeket.
-Harminc jüan – mondta
aztán. Ez három euró volt. - Mikor jöjjek legközelebb? – kérdeztem.
- Nem kell jönni legközelebb. Meggyógyítottam.
És így is volt.
Megjelent korábban a Népszava "Vélemények" rovatában N. Kósa Judit aktív szerkesztői tevékenységével
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése