Most szedik darabokra az Akadémiát

Nem új írás, de most aktuális. Kosáry Domokos 1990-ben lett az Akadémia elnöke, és hát abban az évben sok más fontos dolog is történt Magyarországon.  Sokan azt gondoltuk, hogy most átéljük a történelmet, mások hittek benne, pedig nem akarták, volt, aki akarta, de nem hitt benne. Meg nem is nagyon tudtuk, hogy mi az a történelem. Kosáry elnök lett, de nem szeretett szerepelni, az újságírókat nem kedvelte, a nyilvánosság nem foglalkoztatta.

         -Vigye el innen az újságírókat – mondta nekem elnöksége első napján némi csendes türelmetlenséggel. – Itt komoly munka folyik.

         -Kíváncsiak az Elnök Úrra – feleltem. Ő volt az átalakult rendszer első akadémiai elnöke, ez magától értetődő volt.  

         -Maga a sajtófőnök – nyugodott bele. De azért jólesett neki.

         Egy hét múltán csakugyan ritkábbak lettek a telefonhívások, az újságírók más hírekre vadásztak.

         Egy délután Kosáry hivatott.

         -Mi van, már nem vagyok elég érdekes? – kérdezte kíváncsisággal vegyes gyanakvással.

         -Ez a dolgok természete – válaszoltam. – Majd lesznek események, és akkor újra érdekesek leszünk.

         -Maga a sajtófőnök, maga tudja – sóhajtott.

         Egy alkalommal vidékről jöttünk haza, ő szokása szerint elől ült, a gépkocsivezető mellett. Este volt már, hosszú ideje nem beszéltünk, azt gondoltam, elaludt.

         -Megmondtam Antall Jóskának is – szólalt meg egyszer olyan halkan, hogy abban sem lehettem biztos, hozzám beszél. – Megmondtam nekik, hogy új korszak van. Többé nem panaszkodhatunk az elnyomóinkra. És nem kenhetünk rájuk semmit.  Ilyen helyzetekben pedig a legnagyobb veszély a saját hülyeségünk. Ettől senki sem fog megmenteni bennünket.

         Hallgattunk egy ideig.

         - Olvasta a Délibábok Hősét? – kérdezte azután.  

         -Nem olvastam – ismertem be. Kosárynál nem lehetett füllenteni, illetlenség is lett volna.

         -Van benne egy jó mondat: „A magyar mindent hisz, mit fél vagy remél”. Így aztán, ha a remények nem válnak valóra, jön a hivatkozás a balsorsra.

         Aztán már nem beszéltünk többet.

         Egy alkalommal, késő délután ült az elnöki irodában, félhomályban. Amikor beléptem, egy sűrűn telegépelt papírlapot tett elém.

         -Ezt nézze meg!

         Szabályszerű feljelentés volt, akadémiai munkatársak listája, mellette feltüntetve, hogy ki volt párttag és ki dolgozott a belügynek.

         -Szabályszerű feljelentés – bökött rá a ceruzájával.

         -Mit csinál vele, Professzor Úr? – kérdeztem.

         -Amit kell – felelte gondolkodás nélkül. Összegyűrte és bedobta a szemétkosarába. Aztán felállt, az ablakhoz ment és kinézett a Dunára.

         -Kommunistáznak – mondta mérgesen. – Ezek a hülyék azt hiszik, hogy ez előreviszi a dolgokat. Én is kommunistázhatnék és az aztán hiteles lenne. De mire mennénk vele?

         1991-ben egyszercsak megjelent Morvai Ferenc, a hirtelen meggazdagodott nagyrédei üzletember, megalakította a „Megamorv-Petőfi Bizottságot” és úgy vélte, hogy a burjátiai Barguzinban megtalálta Petőfi Sándor sírját. El is mondta mindenkinek: „Amire a kommunista Akadémia képtelen volt, az sikerült egy lelkes magyar vállalkozónak.”

Ez azonban csak a látszat volt. Szentágothai akadémikus egyetlen pillantást vetett a csontváz fényképére és máris megállapította: „De hiszen ez egy nő!” – meg hát voltak egyéb, nemzeti színű ábrándokkal összehangolt tévelygések is. „A magyar mindent hisz…” – ez jutott eszembe. Az akadémiai szakemberek véleménye akkor az volt, hogy nem hallgathatunk tovább. Még Szentágothai is felhívott, érdeklődött, hogy mi lesz a következő lépés.

-Morvai  tudomásom szerint Petőfi temetésére készül – újságolta. – Már meg is rendelte az ágyútalpat, amivel a Ferihegyi repülőtéren várják.  Nos, mi lesz?

Beszélnem kell Kosáryval, feleltem neki.

-Maga a sajtófőnök, nem? Hát álljon elő valamivel – és letette a kagylót.

Másnap reggel az irodájában vártam Kosáryt. A téma akkor már valamennyi újságot foglalkoztatta.

-Ki kell lépnünk a nyilvánosság elé, mielőtt mindenkit megbolondít – javasoltam.

         -Szó sem lehet róla – Kosáry nagyon mérges volt. – Azt nyilatkozza az egyik lapban, hogy engem feljelent Gorbacsovnál, mert kommunista vagyok! Ez bolond!

         -Éppen ebben áll a veszélye. Most csak az Akadémia mentheti meg a helyzetet – kicsit patetikusan hangzott, amit mondtam. De hát ez nyilván a hely szelleme volt, ott álltam Barabás Miklós Széchenyi-portréja alatt.

         -Az Akadémia ilyen alakokkal nem áll szóba – mondta Kosáry határozottan.

         -Márpedig elkerülhetetlen. Az Akadémiának állást kell foglalnia, méghozzá nyilvánosan. Elnök Úrnak személyesen.

         -Nekem? – nézett rám Kosáry.

         Nehéz pillanat volt.

         -Igen, a Professzor Úrnak. Meggyőző lenne.

         -Soha – mondta Kosáry. – Soha.

         Másnap megjelent a Magyar Televízió forgatócsoportja az Akadémia székházában. Szokásom szerint magam kísértem Kosáryt a felvételre.

         -Lehet, hogy nagy hülyeséget csinálunk – mondta a lépcsőfordulóban. Megigazította a nyakkendőjét.  – De hát maga  a sajtófőnök. Maga tudja.

         És elmosolyodott. Kis mosoly volt, de fontos.