A magyar diplomácia fénykora

-Hová utazunk, miniszterelnök úr? - kérdezi  a pilóta.
-Nem tudom - feleli a miniszterelnök - Péternél van a térkép.

Bzmot

A magyar vasút csiszolatlan gyöngyszeme. Bizonyára sokan ismerik ezt a  jellegzetes halványpiros színű, zajos, rosszul fűtött, rosszul szellőztethető,  kisméretű, mellékvonali motorvonatot. Csehszlovák gyártmány, nálunk 1977 óta szolgál és nem kopik el, akárcsak a Koh-i-Noor töltött ceruza vagy klasszikus cseh mackóruha és megbízható, mint a pilzeni sör. Beceneve a nemi élettel is összefüggő, az utasok körében leggyakrabban használt változata, ám a buzenyka és a bűzmot is elterjedt, sokan pedig a színe miatt egyszerűen Piroskának hívják. Nevében a B a másodosztályú utasteret, a z  kéttengelyes mivoltát jelöli, a mot pedig a motorkocsira utal.

         Magam is rendszeresen közlekedek vele Balatonfüred és Székesfehérvár között,  mert a MÁV a Balaton északi partján a nyári időszakban is előszeretettel üzemelteti. Legutóbb két spanyol fiatal hátizsákos nem akart felszállni rá, mert azt hitték, hogy a helyi vasúttörténeti kiállítás példánya, csak a kalauz gyerünk, gyerünk buzdítására kászálódnak fel a lépcsőkre. Lassú és kényelmetlen, a hatvan kilométeres távolságot száz perc alatt teszi meg, minden állomáson és megállóhelyen megáll, sietségtől és kapkodásról tehát nincs szó, én  azonban kedvelem, mert fiatalkori utazásaim hangulatát idézi. Amúgy a téli időszak az igazi, amikor a kipufogógáz szaga keveredik a szerelvény elindulása után azonnal kibontott uzsonnák illatával. Mintha mindenki erre az alkalomra tartogatná az előző napi gondosan befóliázott fokhagymás fasírtját, amit a szerelvény mozgásba lendülése után azonnal kibont. A reggeli járaton a kalauz a legtöbb utast ismeri, csókolom, Zsuzsi néni, jónapot Feri bácsi, a fiatalok a telefonjukba merülnek, a szatyrokkal és autóstáskával közlekedő nyugdíjasok a környék üzleteinek árait hasonlítják össze, szolgálaton kívüli vasutasok pedig a főnökeiket szidják, akik semmihez sem értenek, még egy váltót sem tudnának átállítani. Senkit sem zavar a hangos beszélgetés, amúgyis túl kell kiabálni a dízelmotor dübörgését.

         A megállókban a kalauz lesegíti az idősebbeket, néhány szavas társalgást folytat az állomásfőnökkel. Miután ezen a szakaszon csak egy sínpár van, a kitérőkben várni kell az ellenkező irányból érkező BzMot-ra.  Nagy esemény az ilyesmi, a vonatvezetők olyan lelkes integetéssel üdvözlik egymást, mintha csak két sarkkutató expedíció tagjai találkoznának egy elhagyott hómezőn, aztán sípszó és indulunk tovább. Az ismerkedés az én korosztályomnak a BzMoton kötelező,  ha pedig már utaztunk együtt, akkor azonnal előkerül a politika, megkerülhetetlen a rezsicsökkentésre történő legyintés, régi emlékek felidézése és a na, ma hová utazik az író úr? kérdés. Székesfehérváron sokan szállunk át a Budapestre induló vonatra, itt  kötelező a testmozgás, mert a BzMot mindig valamelyik távoli vágányon áll meg, mintha afféle mostohagyerek lenne, ám a kalauz figyelmesen segít mindenkinek, hogyan tovább.

         Visszafelé, napközben már üresek a szerelvények, egyhangú az út, csak a Balaton felcsillanó tükre jelent változatosságot. A kalauznak is van ideje beszélgetni, Budapesten már évek óta nem járt, nem is hiányzik a nagyváros, Tapolcán van egy jó hentes, oda érdemes disznósajtért menni,  legjobb a Dunántúlon, képzelje, író úr, még osztrákok is járnak oda, nem semmi.

         Füreden aztán leszállunk, a kalauz megvárja a vonatvezetőt, barátságosan megveregetik a motorkocsi oldalát.

         -Jól van, bzod, időben futottunk - nevetnek.

         Rágyújtanak, van hangulata a dolognak.

Megjelent  korábban a Népszava "Vélemények" rovatában

        

Nagy-Basztikuli

Hát igen, Még két hónap. Ha. És amennyiben. Vagy nem. Mióta megy ez így? Egy jólértesült brit újságíró-barátom szerint „addig fognak tili-tolizni, amíg bennmaradnak”. És hát az elmúlt hónapokban pontosan ez folyt, már nemigen értjük, kinek a kezében van a döntés, ki kinek tolja át a döntés jogát vagy lehetőségét és milyen kifogásokra hivatkoznak azok, akik a döntések környékére kerülnek. May maga is megmondta. Elegük van. Egy új népszavazás kizárva, egy második népszavazás bolondot csinálna az országból. A brit diplomácia két éve a kilépésre készül, most már nem készülnek semmire.  A pártok ugyanúgy megoszlanak, mint a „nép”, amelyikre olyan gyakran hivatkoznak.  Mindenki érdekekről és kompromisszumokról beszél. Most már odáig eljutottak, hogy lesz halasztás, de a valódi kérdés, hogy csak megjátsszák vagy komolyan dönteni akarnak. Bárhogyan is legyen, vége ennek a keserédes kettős létnek: kint is, bent is. Pedig a britek ezt szerették Európában legjobban. Oda is tartozni, meg nem is. Nézzünk a múltba, talán segít megérteni. A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha úgy viselkedtek, mintha egy világot irányítanának, „ahol sohasem megy le a nap”. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles népszerűsége pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Utcanevek váltak fogalmakká, miközben nem mondanak le a külön hideg és meleg csap imádatáról. 

Anglia vonzó és különleges ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család számos hosszútávú kellemes utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják.  Károly herceg még vár élete első munkájára,  de egyre kisebb az esélye, hogy valaha trónra léphet. De ez is így tetszik a briteknek.

A britek nagy dilemmája Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem?  De Gaulle  1963-ban és 1967-ben megvétózta a belépésüket, mondván, nem gondolják komolyan, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámoltatják velük majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a langyos sört, esetleg a krikettet is, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a sem-kint-sem-bent állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás végülis barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, maradt a szerelem az amerikaiakkal, de nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz, London virágzó pénzügyi központ lett és a sört továbbra is langyosan itták.

De Gaulle  1963-ban és 1967-ben azt mondta, hogy  a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni.

Igaza volt.

A madárháló

Mostanában megszaporodtak a Kína-szakértők az országban. Egyetemi tanár, pénzügyi tanácsadó, lelkész, szociológus, eszmetörténész, mindenki tud mindent. Egyikük sem mondja, hogy talán, vagy esetleg. Többségük soha nem járt ebben a bejárhatatlan és kiismerhetetlen országban, vagy, ami még rosszabb, eltöltött néhány-napot Pekingben vagy Sanghájban és elájult vagy kikészült attól, amit ott látott vagy nem látott. A televíziós és rádiós műsorvezetők a szokásos felszínes tudásanyaguk birtokában felteszik a legostobább kérdéseket, és elismerően bólogatnak a hasonlóan ostoba válaszokra.

         -Járt már Pekingben?

         -Igen. Jártam.

         -És mit látott?

         -Az fantasztikus.

         A műsorvezető elismerően mosolyog. Ez igen.

         -Na, és Sanghájban?

         -Ott is jártam.

         -És mit látott?

         -Az fantasztikus.

         A műsorvezető ennél többre nem is kíváncsi.

         Én közel öt évet töltöttem Kínában, riportkönyvet is írtam róla, de van még néhány igen képzett diplomata és egy-két újságíró, akik igazán ismerik Kínát. Csak rájuk valamilyen oknál fogva senki sem kíváncsi.

         A kifeszített madárháló egyetlen szeme ejti rabul a madarat, de ha egyetlen szemből álló hálót használsz, madarat sohasem foghatsz. Ezt Lao-ce írta a 4. században.

         Jól megfogalmazta.

Balóról, személyesen

Fiatalkorunkban francia nyelvleckékre jártam Baló első feleségéhez, Katihoz  aki gyerekkori ismerősöm volt. Valahányszor órára mentem és Gyuri is otthon volt, mindig újságot olvasott. Angolt, németet, magyart.
-Imádja az újságot - mondta róla nevetve Kati -, egyszerűen imádja.