Nagy-Basztikuli

Hát igen, Még két hónap. Ha. És amennyiben. Vagy nem. Mióta megy ez így? Egy jólértesült brit újságíró-barátom szerint „addig fognak tili-tolizni, amíg bennmaradnak”. És hát az elmúlt hónapokban pontosan ez folyt, már nemigen értjük, kinek a kezében van a döntés, ki kinek tolja át a döntés jogát vagy lehetőségét és milyen kifogásokra hivatkoznak azok, akik a döntések környékére kerülnek. May maga is megmondta. Elegük van. Egy új népszavazás kizárva, egy második népszavazás bolondot csinálna az országból. A brit diplomácia két éve a kilépésre készül, most már nem készülnek semmire.  A pártok ugyanúgy megoszlanak, mint a „nép”, amelyikre olyan gyakran hivatkoznak.  Mindenki érdekekről és kompromisszumokról beszél. Most már odáig eljutottak, hogy lesz halasztás, de a valódi kérdés, hogy csak megjátsszák vagy komolyan dönteni akarnak. Bárhogyan is legyen, vége ennek a keserédes kettős létnek: kint is, bent is. Pedig a britek ezt szerették Európában legjobban. Oda is tartozni, meg nem is. Nézzünk a múltba, talán segít megérteni. A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha úgy viselkedtek, mintha egy világot irányítanának, „ahol sohasem megy le a nap”. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles népszerűsége pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Utcanevek váltak fogalmakká, miközben nem mondanak le a külön hideg és meleg csap imádatáról. 

Anglia vonzó és különleges ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család számos hosszútávú kellemes utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják.  Károly herceg még vár élete első munkájára,  de egyre kisebb az esélye, hogy valaha trónra léphet. De ez is így tetszik a briteknek.

A britek nagy dilemmája Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem?  De Gaulle  1963-ban és 1967-ben megvétózta a belépésüket, mondván, nem gondolják komolyan, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámoltatják velük majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a langyos sört, esetleg a krikettet is, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a sem-kint-sem-bent állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás végülis barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, maradt a szerelem az amerikaiakkal, de nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz, London virágzó pénzügyi központ lett és a sört továbbra is langyosan itták.

De Gaulle  1963-ban és 1967-ben azt mondta, hogy  a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni.

Igaza volt.