A magyar
vasút csiszolatlan gyöngyszeme. Bizonyára sokan ismerik ezt a jellegzetes halványpiros színű, zajos, rosszul
fűtött, rosszul szellőztethető, kisméretű, mellékvonali motorvonatot.
Csehszlovák gyártmány, nálunk 1977 óta szolgál és nem kopik el, akárcsak a
Koh-i-Noor töltött ceruza vagy klasszikus cseh mackóruha és megbízható, mint a
pilzeni sör. Beceneve a nemi élettel is
összefüggő, az utasok körében leggyakrabban használt változata, ám a buzenyka
és a bűzmot is elterjedt,
sokan pedig a színe miatt egyszerűen Piroskának hívják. Nevében a B a
másodosztályú utasteret, a z kéttengelyes mivoltát
jelöli, a mot pedig a motorkocsira utal.
Magam is
rendszeresen közlekedek vele Balatonfüred és Székesfehérvár között, mert a MÁV a Balaton északi partján a nyári
időszakban is előszeretettel üzemelteti. Legutóbb két spanyol fiatal hátizsákos
nem akart felszállni rá, mert azt hitték, hogy a helyi vasúttörténeti kiállítás
példánya, csak a kalauz gyerünk, gyerünk buzdítására
kászálódnak fel a lépcsőkre. Lassú és kényelmetlen, a hatvan kilométeres
távolságot száz perc alatt teszi meg, minden állomáson és megállóhelyen megáll,
sietségtől és kapkodásról tehát nincs szó, én
azonban kedvelem, mert fiatalkori utazásaim hangulatát idézi. Amúgy a
téli időszak az igazi, amikor a kipufogógáz szaga keveredik a szerelvény
elindulása után azonnal kibontott uzsonnák illatával. Mintha mindenki erre az
alkalomra tartogatná az előző napi gondosan befóliázott fokhagymás fasírtját,
amit a szerelvény mozgásba lendülése után azonnal kibont. A reggeli járaton a
kalauz a legtöbb utast ismeri, csókolom,
Zsuzsi néni, jónapot Feri bácsi, a fiatalok a telefonjukba merülnek, a
szatyrokkal és autóstáskával közlekedő nyugdíjasok a környék üzleteinek árait
hasonlítják össze, szolgálaton kívüli vasutasok pedig a főnökeiket szidják,
akik semmihez sem értenek, még egy váltót sem tudnának átállítani. Senkit sem
zavar a hangos beszélgetés, amúgyis túl kell kiabálni a dízelmotor dübörgését.
A
megállókban a kalauz lesegíti az idősebbeket, néhány szavas társalgást folytat
az állomásfőnökkel. Miután ezen a szakaszon csak egy sínpár van, a kitérőkben
várni kell az ellenkező irányból érkező BzMot-ra. Nagy esemény az ilyesmi, a vonatvezetők olyan
lelkes integetéssel üdvözlik egymást, mintha csak két sarkkutató expedíció
tagjai találkoznának egy elhagyott hómezőn, aztán sípszó és indulunk tovább. Az
ismerkedés az én korosztályomnak a BzMoton kötelező, ha pedig már utaztunk együtt, akkor azonnal
előkerül a politika, megkerülhetetlen a rezsicsökkentésre történő legyintés,
régi emlékek felidézése és a na, ma hová
utazik az író úr? kérdés. Székesfehérváron sokan szállunk át a Budapestre
induló vonatra, itt kötelező a
testmozgás, mert a BzMot mindig valamelyik távoli vágányon áll meg, mintha afféle
mostohagyerek lenne, ám a kalauz figyelmesen segít mindenkinek, hogyan tovább.
Visszafelé,
napközben már üresek a szerelvények, egyhangú az út, csak a Balaton felcsillanó
tükre jelent változatosságot. A kalauznak is van ideje beszélgetni, Budapesten
már évek óta nem járt, nem is hiányzik a nagyváros, Tapolcán van egy jó hentes,
oda érdemes disznósajtért menni, legjobb
a Dunántúlon, képzelje, író úr, még osztrákok is járnak oda, nem semmi.
Füreden
aztán leszállunk, a kalauz megvárja a vonatvezetőt, barátságosan megveregetik a
motorkocsi oldalát.
-Jól van,
bzod, időben futottunk - nevetnek.
Rágyújtanak,
van hangulata a dolognak.
Megjelent korábban a Népszava "Vélemények" rovatában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése