Ez minden repülőtéri forgalmista igazi rémálma. Hogy
az ő járata zuhan le. Hogy ő látja utoljára azokat az arcokat. Ott áll a gép
mellett, amikor elhúzzák a lépcsőt, a légiutaskísérő neki integet utoljára,
mielőtt becsukja az ajtót és még ötven perc van az életéből. 1971.
szeptember 16-án, csütörtökön minden a szokások szerint kezdődött. Átlagos nap
Ferihegyen a forgalmi irodában. A
szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Csak egy járat a
többi közül. Papírmunka, megbeszélés a
kapitánnyal, üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. A
repülőgép, egy Tu-134-es, HA-LBD, már a betonon. A személyzet nem szereti ezt a
gépet, volt egy korábbi, gyanús leszállása januárban, mindig arra gyanakodott a
műszak, hogy valami rejtett hibája lehet, de ez soha nem bizonyosodott be. A
járat késéssel indult, a parancsok már türelmetlen volt, romlik az időjárás, volt egy légtérzár Brandt német kancellár
utazása miatt, a fedélzeten pártküldöttség, nem lehet késni. Na, gyerünk már,
induljunk, basszátok meg, induljunk,
mordul rám mérgesen. Pedig minden rendben. Fedélzeti okmányok,
utaslétszám-ellenőrzés. Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő még
néhány szót vált velem.
-Megkaptam az új autómat - mondja. -Ha megjöttünk, jössz velem néhány kört?
-Persze - felelem. Megszorítja a kezem, lejövök a lépcsőn, becsukja az ajtót.
Egy utolsó pillantás. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművek indulnak, a gép már
gurul. Visszamegyek a forgalmi irodába. Nézem a felszállást, mint mindig. A legszebb pillanat. A repülőgép elemelkedik.
Volt rossz érzésem? Volt. Az ember ezt megérzi. Ötven perc Kijevig. Ennyi lett
volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése