Minden utast ismerek: a Veszprémbe induló diákokat, a Füreden dolgozó
gimnáziumi földrajztanárt, aki felszállás után azonnal kibontja a reggelijét, a
kormányhivatal piperkőc könyvelőjét, az álmos, szolgálatból hazafelé tartó
szállodaportást, a társkereső oldalakat böngésző magányos varrónőt, akit Marci,
a sofőr gazdag üzletemberek ismeretségével
bolondít, a kislányt a hegedűtokjával, aki mindenkinek udvariasan
köszön, név szerint, jó reggelt, Gyuri
bácsi, a két nyugdíjas barátnőt, akik megbeszélik az utca híreit, mit
főzzenek aznap, milyen átkozott az időjárás, mindig fáj valamijük, már nem
fiatalok. Ma velünk utazik Géza, a
postás is, továbbképzésre rendelték Veszprémbe, egy füzetet gyűröget a
tenyerében, kíváncsi leszek azokra a nagyokosokra, mondja nekem, akik mindent
jobban tudnak, de még egy bélyeget se nyaltak életükben. Mást, bezzeg, azt
dalolva.
Aznap azonban kevés a fél óra. Beszorul
a szalag a pénztárgépbe, a kisasszony nehezen boldogul vele. Lekésem, gondolom,
és nem akartam lekésni.
-Előre engedne? – kérdezem az előttem
álló erős felépítésű, Viva Las Vegas tenisztrikót viselő borostás, álmos
férfitől, aki kenyeret vett, kolbászt és néhány kétcentes önindítót. - Lekésem a buszomat.
-Hol lakik?
-Tihanyban.
-Ne izguljon, Főnök, elvisszük – és hozzá még egy barátságos mosoly.
Tiltakozom, hogy azért ezt mégsem
kérném, de leint.
-Mondtam, hogy ne izguljon.
A többiek kint várják a parkolóban,
elnyomják a csikkeket, hatan bezsúfolódunk a brigádautóba, én hátul, középen, vendégülés, jót nevetnek rajtam,
mindenki megkapja a kétcentesét, újabb cigaretta, szinte vágni lehet a
dohányfüstöt. Régi autó, mondják, Dácsia, de munkára meg a göröngyös utakra jó, nem
kell ide márkás cucc, a tenisztrikós a legbeszédesebb, múltkor is mi
segítettünk betolni egy béemvét, a pasas akart adni egy ötöst, mondtam, én egy
vízcsaphoz sem nyúlok ennyiért, nyugodtan bassza meg a bmv-jét. Sofőrünk válófélben,
ez a legrosszabb, mondja, már nincs feleség, de senki új a látóhatáron, a mellette
ülő bólogat, bizony, így van ez, harmadik utasunk göndör fiú, homlokán napszemüveg, ő a divatos
csávó a csapatban, őt nyomjuk előre tárgyalni, ha feszült helyzet van, ezen mindnyájan
nevetnek, amúgy értünk mindenhez, jó lenne nyugaton, de mi arról a vonatról már
lemaradtunk.
A
tenisztrikós megtapogatja a laposüveget a zsebében, beteg az édesanyja, meséli, otthon ápolják,
mert egy kórház sem fogadja, dolgoztunk egy faszinál, aki magánklinikát vezet
Budapesten, kértem, hogy egy hónapra fogadják be anyut, legyen valami jó az
élete végén is, cserébe nem kérünk pénzt a munkáért, barterbe, így mondják, de azt felelte, hogy egy ilyen asszony nem
illene a klinika betegei közé, na, akkor rájöttünk, hogy kik is vagyunk.
Egy
kis csend az autóban és meg is érkezünk Tihanyba. A ház előtt mindenki kiszáll,
a tenisztrikós felírja a telefonszámát egy
noteszlapra, ha bármire szüksége van, Főnök, csak hívjon, víz, villany,
dugulás, mindent vállalunk.
-Köszönet.
Jó volt beszélgetni.
A lányaimnak el sem meséltem, mert őket
arra tanítottam, hogy soha ne szálljanak be idegen férfiak autójába.
Korábban megjelent a Népszava Vélemények oldalán, a Kalandpark rovatban, N. Kósa Judit szerkesztésében.
Korábban megjelent a Népszava Vélemények oldalán, a Kalandpark rovatban, N. Kósa Judit szerkesztésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése