Apát mindig nagyon szerettem. Nem is
apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi. Így volt természetes. És nem csak
szerettem, hanem szerettem vele élni, mert kedves volt, jókedvű és
alkalmazkodó. Miután anya meghalt, Panni pedig férjhez ment a közönyös, lusta
könyvelőhöz, Selbach Palihoz, mi apával kettesben maradtunk a Böszörményi úti
lakásban. Esténként zongoráztam neki.
-Legyél zseni – mondta ilyenkor apa. – Mindig fordulj szembe a múlttal.
Húsz
éves voltam, nem érdekelt a múlt, rajtam volt a pénzszerzési és az önállósodási
kényszer. Apa szerette volna, ha a Zeneakadémián tanulok, Mozartot és Chopint
játszok hangversenytermekben, de hiányzott belőlem az igazi tehetség vagy az a
kitartás, ami felszínre hozta volna, meg aztán akkor éppen a Kék Marcipánszívbe
voltam szerelmes. A Kék Marcipánszív egy amerikai rockjazz alakulat volt,
fúziós zenét játszottak, valamiért ez volt a nevük, akkoriban szokásban
voltak az ilyen különös nevek. Esténként a Pipacs bárban játszottam, egyik Kék
Marcipánszív-dalt a másik után, meg Chic Coreát, sokat cigarettáztam, ittam, és
felszínes lányokkal ismerkedtem. Apával kettesben reggeliztünk a konyhában és
újságot olvastunk, délutánonként kiültünk
a kis erkélyre, volt ott két vászonszékünk, cigarettáztunk, ha szereztem
Lucky Strike-ot, akkor azt szívtuk, a közös kedvencünket, néztük az
ötvenkilences villamosokat, amint kanyarodnak a Lékai tér felől a Böszörményi útra és beszélgettünk. Apával
mindig lehetett beszélgetni.
Egyik este a Pipacsban odajött hozzám egy testes, túlillatozott férfi. Nem volt
rokonszenves. Angolul beszélt. Megkérdezte, hogy nem akarok-e az Amerigo
Vespucci nevű luxushajón milliomos utasok előtt zongorázni a Karib-tengeren. Ő
volt Stan Morgan. Egzotikus mintájú nyakkendőt és díszzsebkendőt viselt.
-Ezt kell játszanod. Ez az irányzat most nagyon megy. És te zseni vagy – mondta
és hozzátette, hogy mennyit fizet érte. Dollárban. Elintézi a
repülőjegyet és szerez útlevelet is.
-Az nem lesz könnyű – feleltem.
-De nem is lehetetlen – mondta Morgan.
Apa nem örült, hogy elmegyek, Panni ellenezte, Selbach Pali pedig azt mondta,
hogy legyek óvatos, de hát Selbach Pali mindig, mindenkinek azt mondta, hogy
legyen óvatos. És én sem mindig hittem abban, hogy sikerülni fog. Aztán
egyszercsak csengetett a postás, egy barna kartonborítékkal a kezében. Abban
volt az útlevél.
Egy hónappal
később már az Amerigo Vespucci éttermében játszottam a milliomos közönségnek.
Szép hajó volt a Vespucci, bejártuk vele a karibi szigeteket. Igen, a fúziós
dzsezz akkor nagyon ment. Sok hódolóm volt, lányok is, persze. Napközben a
fedélzeten szunyókáltam egy nyugágyban. Minden rendben volt, csak apa
hiányzott. Annyira hiányzott, ahogyan azt korábban elképzelni sem tudtam volna.
Naponta hosszú leveleket írtam neki mindenféléről, aztán, ha kikötöttünk,
feladtam a helyi postán. Csupa jó hír. Meghosszabbították a
szerződésemet, Morgan azt mondta, hogy akár nagy zenész is lehet belőlem, maradjak
még egy évig a hajón, ő közben intézi az amerikai hangversenykörutat. Julie,
egy finom, vöröshajú párizsi sanzonett lett az énekesnőm, akkoriban már francia
dalokat is játszottunk és néha a kabinomban aludt. Apa vajon nem jönne el egy
ilyen utazásra? Néhány hét a tengeren. Lenne időnk beszélgetni. A beszélgetés a
semmittevés legkellemesebb formája. Telefonon is hívtam minden alkalommal,
amikor kikötöttünk, de nem mindig sikerült beszélnünk. Éppen Nassauban, a
Bahama-szigetek fővárosába jártunk, amikor megkaptam Morgan üzenetét arról,
hogy megkaptam a szerződést, tíz amerikai város, utána lemezfelvétel Los
Angelesben. Julie is jöhet velem. Akkor bementem a postára, hogy
felhívjam apát. Úgy festett, hogy csakugyan zseni leszek. Várni kellett a
kapcsolásra, az óceán alatt foglaltak voltak a vonalak. A Bay Streeten
cigarettáztam, néztem a kikötőben várakozó hajókat. Türelmetlen voltam. Aztán
végre szólítottak.
-Hogy vagy? – kérdeztem.
-Minden rendben. Semmi különös. És te?
-Velem sem.
Hallgattunk.
-Nagyon hiányzol – mondta azután.
-Te is nekem, apa.
Megint hallgattunk. Szerettem volna elmesélni a szerződést, meg Julie-t, de
aztán nem mondtam semmit.
-Biztosan drága onnan telefonálni – mondta.
-Nem számít, apa, beszélgessünk még.
-Ha jössz, majd írjál.
Aztán megszakadt a vonal.
Már vissza sem mentem a hajóra. Julie-nak hagytam üzenetet. Beszéltem
Morgannal, lemondtam az amerikai hangversenyeket. Akkor nem lesz lemez, mondta
mérgesen, hát akkor nem lesz, feleltem. Csak arra tudtam gondolni, hogy apa vár
az állomáson, a Keleti füstös, huzatos peronján, ott, ahol elváltunk.
Tulajdonképpen semmi sem változott. Reggelenként a konyhaasztalnál kávézunk,
újságot olvasunk, aztán az erkélyen elszívunk egy Lucky Strike-ot. Még mindig
szerettem apával élni és az, hogy az ember szeressen valakivel élni, nagyon
fontos az életben. Talán a legfontosabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése