Különös varsói melódia

Varsóban 1982. november 27-én, szombaton egy lengyel kiskatona, Wojtek  Pribolski fegyverrel kerítette hatalmába a Malév budapesti járatát. Nyugat-Berlinbe szeretett volna repülni.  Elege volt. Hosszú tárgyalás után a túszokat végül szabadon engedte és megadta magát. Lengyelországban akkor borzalmas állapotok voltak, lehet, hogy tudtuk, vagy nem akarták, hogy tudjuk. Hadiállapot,  az élelmiszerboltok előtt sorok kígyóztak, a  Szolidaritás mozgalmát vérbe fojtotta Jaruzelski. Ötezer ember került börtönbe. Minden bizonnyal Wojtek is.

A repülőgép, a Malév első Tu-154-es gépét később a  Boeing sorozatai kiszorították a forgalomból, ám 2018-ban új életre kelt. A budapesti Aeropark munkatársai és önkéntesei  megmentették, újjávarázsolták és most pontosan úgy fest, mint újkorában. Ezen a felvételen a HA-LCA korabeli repülőtéri járművek között látható. A két pilótát és a fedélzeti mérnököt (jogosan) később kitüntették, a kabinszemélyzetről azonban sajnos, megfeledkeztek. A történet számomra így teljes.
(Fotó: SkyArt kft.)

A legendás Taj

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométer  keskeny és forgalmas út áll előttünk,  az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa. Az  egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz  a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogos, a gyalogos belerúg a kutyába.  

         Félúton megállunk egy – hogy is nevezzem pontosan – étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette egy tepsiben fűszeres spenót és  kemencében a lepény,  a kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy brit diplomataismerősöm is a családjával, az ő  édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.

         -Annak idején az angolok hetente lejártak Agrába – meséli. Nekik India a Korona Gyöngyszeme volt. Sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és a belföldi légiközlekedést.

         Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a helyi Rosy Pelican, és indulunk tovább.

Az északi szélesség 27-ik  fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem állna itt egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség. A  Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,  por, a rengeteg ember.  A Taj Mahal.

         A legenda, ami övezi, igazi romantikus regény a XVII. századból. Shah Jahan  uralkodó  feleségül vette a gyönyörű Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Az építkezés húsz évig tartott, a főépület csillogó márvány, drágakő berakásokkal díszítve.

Az  ember csak áll ott és azt kérdezi: hogyan lehetett ezt megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a világban ennyi gazdagság, ami ezt  a szépséget létrehozta.

         Belépünk: a kis kapun alig szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebb a lenyűgöző méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír, ide temették a császárt is. Felbecsülhetetlen összegeket költöttek rá.

         Shah Jahan  legendája azonban különös fordulatot vett: gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és élete végéig a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért,  aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

         Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.    

Keleti pályaudvar, 1960

Tíz éves koromban úgy döntöttem, hogy csak magammal beszélem meg a dolgokat. Ez a kor a nagy elhatározások kora. Sokáig azt hittem, kell valaki, akivel mindent meg lehet beszélni. Aki mellettem áll, igazat ad vagy megmondja, ha tévedtem. De ebben  tévedtem. Mesék, ábrándok és rejtélyek, ez volt az élet.  Ott volt apa, például, a legnagyobb rejtély. Sokat utazott, én pedig nem szerettem, ha távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Az a nap, amikor végre hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat? Nem jön előbb, nyugtatott meg anya, arra való a menetrend, hogy a vonat ne jöjjön előbb. A Hernád utcában laktunk, közel a Keletihez, öt perc alatt odaértünk, de én mégis attól féltem, hogy elkésünk. Alig vártam, hogy induljunk, anya azonban aprólékosan készülődött, fontos, hogy egy feleség ilyenkor csinos legyen, mondta. Én ott toporogtam az előszobában, kabátban és sapkában, és vártam rá. Legszívesebben futva tettem volna meg az utat, de anya még a kirakatoknál is megállt, amiket pedig már ezerszer látott. Szerettem a pályaudvarokat. A Keletit meg különösen. A levegőben keveredett az olajos talpfák szaga a várakozók idegesen elszívott cigarettáinak füstjével. Szorítottam anya kezét és verejtékezett a homlokom. Mert mi lesz, ha apa nem jön haza? Palkovics, a házmester egyszer azt mondta anyának, meglátja, a férje egyszercsak nem jön majd haza. Sokan nem jönnek haza manapság. Ott állt, a folyosón, villanyt szerelt a lépcsőházban, akkor mondta. Nem is értettem. Van ilyen, hogy egy apa nem jön haza? Palkovics azt mondta, ő megmondta, amit megmondott. Sokat gondoltam apára, amikor külföldön volt. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit csinál. Ausztria. Mi lehet Ausztriában, amiért oda kell utazni? Kerestem a térképen, itt van, Magyarország mellett. Bécs. Wien.  Milyen nyelven beszélnek Ausztriában? Nincs osztrák nyelv. Nyelvében él a haza. Az osztrákok németül beszélnek, abban élnek. De mit csinál ott apa? Szállodában lakik, azt tudtam, a Hotel Post-ban, küldött róla képeslapot, gyakran nézegettem, ott volt az íróasztalomon. A Práter, arról is volt képeslapom. De mit csinál apa azon kívül? Egyszer megmutatta az útlevelét. A Magyar Népköztársaság állampolgára. Az oldalak tele voltak pecsétekkel. Ezek vízumok, mutatta.

          És akkor megjelent a távolban, piros és zöld jelzőfények között, mintha a semmiből bukkant volna elő, a bécsi vonat. Már a mozdonyt is láttam. Kandó. A mozdonyvezető unott arccal könyökölt ki az ablakon, mint akinek mindegy, hogy megérkezik-e vagy sem. Anya rám szólt, hogy ne legyek ideges. Csikorogtak a fékek, kivágódtak az ajtók. Szerettem volna azonnal felfedezni apát, anya is őt kereste, de én láttam meg előbb. Letette maga mellé a bőröndöt a földre, széttárta a karját, én pedig a nyakába borultam. Apa. Beszívtam az illatát, amiben keveredett a cigarettafüst, az arcvíz és az otthoni biztonság. Hogy végre itthon. Kimentünk az állomás elé. Hűvös szél fújt. Taxiba ültünk, én előre, a sofőr mellé, hogy lássam a műszerfalat, anya és apa hátra. Fogták egymás kezét. A taxisofőr megkérdezte, hogy merre járt az elvtárs, apa pedig azt felelte, hogy Salzburgban. Szóval mégsem Bécs, gondoltam csalódottan. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Apa a nappali közepén kinyitotta a bőröndöt. Hiába tagadtam, már alig vártam az ajándékokat. A szobát hirtelen furcsa illat töltötte meg, amit már jól ismertem. Banán, narancs, anyának kölni. Ez volt a Nyugat. Ajándékok. Nekem játékautó, majd holnap játszol vele, mondta apa, aludjál, mert holnap iskola, betakart, aztán leoltotta a villanyt. Amikor aztán egyedül maradtam, lábujjhegyen a szekrényhez mentem, kivettem az ajándékot, egy kis Mercedes-Benz modellt, az orromhoz tartottam. Matchbox. Ez volt a dobozra írva.

         Beszívtam az illatát. Apa hazaérkezett.

                                                                                    

Trump és Johnson beszélgetése

-Boris, most mi van?
-Mi lenne? Semmi.
-De mi ez a dolog a választásokkal?
-Ez nálunk másképp megy, Doni. Amikor nem tudunk újat kitalálni, kiírjuk a választásokat.
-És ez megoldja a dolgokat?
-Nem oldja meg.
-Mit szólt hozzá a királynő?
-Semmit.
-Nem ő az uralkodó?
-Már egyszer elmagyaráztam neked, Doni, hogy nálunk ennek több száz éves hagyománya van. Az uralkodó uralkodik, de nem szól bele a dolgokba.
-Azt tudom, hogy engem sem kedvel.
-Az uralkodónak nem az a dolga, hogy kedveljen. Már annyi amerikai elnököt látott, hogy megszokta, hogy nem kedveli őket.
-És mi lesz a Brexittel? Nekem azt mondtad, hogy biztosra mész. De azt látom, hogy odaát semmit sem csináltok jól. Mindig az a vége, hogy Amerika segít. Majd karácsonykor hívlak.
-De ne ezen a számon, ez a céges mobilom. Lehet, hogy le kell adnom. Érted?

Ecetezés alatt 14.: A kínai elit

A Peking környéki lakóparkban szomszédunkban egy kínai milliomos család élt. Ez nem olyan nagy dolog, Kínában vagy két millió milliomos él, és ráadásul több milliárdos, mint az Egyesült Államokban. A férfi, Li, angolul is jól beszélő, elegáns üzletember, már első találkozásakor átadta a névjegyét, ahogy ez arrafelé szokás.  „Li – Export-Import”. Ez mindent elmondott róla. Felesége a háztartást vezette, számos alkalmazottat, takarítókat, pincéreket, kertészt tartottak, gyerekeiket sofőr vitte iskolába. Automata öntözőrendszer,  reflektoros biztonsági szolgálat. Esténként minden szobában világítottak a csillárok, gyakran jártak hozzájuk előkelően öltözött vendégek luxusautókon, de akkor is világítottak, ha senki sem volt otthon. Li asszony hét végén Hong Kongba járt vásárolni a barátnőivel, ha pedig olyan hangulata volt, akkor inkább a londoni üzletekben nézelődött.  Átlagos kínai milliomos család, ám Linek volt egy különös szokása. Minden reggel kiállt a garázsból egy tűzpiros Porschéval, aztán egy kis szürke Hondával dolgozni ment, hazajött, majd este visszaállt.

         A lakópark uszodájában néha beszélgettünk, érdekelte a diplomataélet, szívesen járna magyar fogadásokra és természetesen bennünket is meghívna egyszer vacsorára, Mari azonban félt, hogy majd csukabelsőt kell ennie, mint egy korábbi vendégségben. Li négy nagy gyárában kulcstartókat és hűtőmágneseket készítenek,  darabját három centért, amit aztán hat-hét dollárért adnak el külföldi vásárolóknak, egy másik, kisebb üzemében évente nyolcvanmillió varrótűt gyártanak, darabját fél centért.

         -Megéri, nem? – kérdezte.

         -Mondja, Mr. Li, miért csinálja ezt a mutatványt a Porschéval minden reggel? – kérdeztem vissza.

         -Főleg az ügyfeleim meg  a vendégeim miatt – mondta a világ legtermészetesebb hangján. – Nem szeretem azt az autót, nekem bonyolult, én ragaszkodom a kazettás magnós Hondához. Ráadásul ezek a németek rákérdeztek, hogy mikor viszem szervizre, és amikor megírtam nekik, hogy egy év után csak száz kilométer van az autóban, kiküldtek egy ellenőrt. Hát kell ez nekem?

         Néhány héttel később Li átjött, utazunk Európába, újságolta, mit érdemes ott megnézni, kérdezte ártatlan tekintettel. A Manchester United hívta meg őket a nagy kulcstartó-üzletért. Adjak néhány tanácsot, a felesége pedig azt szeretné tudni, hogy a Gucci betört-e már Kínából Európába, és nincsenek-e ott hamisítványok.

         Megittunk Livel néhány pálinkát, írtam neki egy rövid útmutatót, persze a Ord Tlafford, ó, jesz az kötelező, majd  megnézi az evezősversenyt is, hallotta, hogy az nagy futam,  feltétlenül, feleltem. 

         Amikor visszatérésük után találkoztunk az uszodában, Li ragyogott a boldogságtól.

         -Képzelje, a barátságunk jelképeként vettem Önnek egy igazi Picassót.

         -Nagyon köszönöm – feleltem zavartan.

         -De nem ám az  a kommersz autó – Li megcsillantotta  nemlétező műveltségét -, ez egy műalkotás. Ha holnap átjönnek Mari asszonnyal,  rendezünk egy ünnepélyes átadást.

         Hát elmentünk. Rengeteg vendég, pezsgő, suhanó pincérek, szóval ahogyan az Li házában szokás. És a végére tartogatta a mókát. Jött a Picasso.

         Be is mutatta. Egy Picasso-kiállítás kissé gyűrött plakátja volt, nyitvatartási időkkel, belépőkkel, kedvezményekkel, közepén pedig a közismert Guernica részlete.

         -Na, mit szóltok? – nézett körbe Li a megszokott hamiskás mosolyával. – Ráadásul öt euróért vettem  a Szajna-parton!  Ez azért nem rossz üzlet, ugye?

        

Előszavak XXVIII: A tökéletes Martini

Főiskolai nyári gyakorlatomon egyszer Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Része volt a képzésnek, hogy a szakma minden részletét alaposan ismerjük. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Figyeltem, hogyan beszélnek az emberek egymással és hogyan beszélnek a pincérrel. Hányféle hangsúlyt használnak. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá. Művészkém, a te vendéged. 

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – nézett rám Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalember, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.

         -A Martini koktélospohárban, művész úr, ahogy tetszett parancsolni – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.

         -Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.

         -Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák közül és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

         

Ecetezés alatt 12.: Angliában mindenre van idő

És senki sem szeret kapkodni. Mert amivel az ember kapkod, abban nincs öröm. Virágot veszek a feleségemnek, kellemes, nyári nap van, délután hat óra, kissé elhúzódtak  a dolgaim a követségen, semmi okom ugyan a sietségre, de mégis sietek. Közép-európai örökség. Az értelmetlen hajtás. Minden percet ki kell használni!  Angliában a buszsofőr mindig ad időt a lekászálódó utasoknak és türelmesen megvárja, amíg mindenki felszáll és elhelyezkedik. Így szokták meg.  

A közeli virágboltban ismernek már, de úgy tesznek, mintha nem ismernének. Csak semmi helyzeti előny! Ha nem ismernének, akkor úgy tennének, mintha ismernének. Itt nincs olyasmi, hogy jaj, de jó, hogy látom, Odze úr, meg nincs olyasmi, hogy bocsánat, nagyon sietek, mert megy a vonatom, nem, itt rendes, türelmes sorban állás van. 

Előttem csak egy vevő, középkorú, kékeslila frizurát és gyöngyberakásos szemüveget viselő hölgy már meg is rendelte a csokrot, joggal remélhettem tehát, hogy hamarosan rám kerül a sor. Persze ilyenkor az ember nem áll méla tekintettel, mintha semmi dolga sem lenne, ilyenkor az ember előkap egy újságot a táskájából, és gyorsan olvasni kezd, mintha egész nap erre a pillanatra várt volna. Aztán, amikor sorra kerül, és az eladó megkérdezi, hogy mit tehetek önért, uram?, akkor csodálkozva fel kell pillantani, hát csakugyan én következem?, mintha az újságolvasás, mondjuk, fontosabb lenne, mint a virágvásárlás. Ez nem képmutatás, egyszerűen: így illik. Nyugi. Itt, kérem, senkinek sem sürgős. Közben az előttem vásárló hölgy és az ugyancsak középkorú eladónő már megállapodtak a szállítás időpontjában is, tettem tehát egy célirányos lépést előre, hogy kimutassam, mennyire igyekszem, amikor az eladónő még egy látszólag ártatlan kérdést tett fel a vevőnek.

– Üzenet ne legyen a csokor mellett?

– Nem, nem kell, köszönöm – mosolygott kedvesen, mintegy megköszönve a figyelmességet a gyöngyberakásos, és már indult is kifelé. Aztán megtorpant és visszalépett a pulthoz. – De most, hogy mondja, mégis… – Felém is intézett egy röpke kis mosolyt, mintegy elnézést kérve, de persze ezt azért nem gondolta komolyan. Még ő van soron, még vele kell foglalkoznia az eladónak. – Legfeljebb egy kis rövidet…

– És mi legyen az a kis rövid?

– Hát… mondjuk, annyi, hogy “Az évfordulóra…”

– Igen… – Az eladónő gondosan leírta egy füzetbe. – Ennyi elég lesz? Nem lesz túlságosan rideg?

Dehogy rideg, gondoltam, dehogy rideg, csak már menjen.

– Most, hogy mondja… talán legyen inkább annyi, hogy “Sok szeretettel az évfordulóra…” Merthogy nem szeretném emlékeztetni a szóban forgó ismerősömet arra, hogy hányadik évfordulóról van szó, ugye, megérti?

– Természetesen megértem – és az eladón látni is, hogy mennyire megérti –, és helyesnek is tartom… szóval akkor ennyi elég lesz?

– Azt hiszem, igen.

– És az aláírás?

– Persze, az aláírás… – csap a homlokára a vevő. Cinkosan rám kacsint, hogy hát mi mindenre kell az embernek gondolnia csokorküldéskor! Hát nem egyszerű az élet, annyi szent! Jót nevetnek az eladóval, nincs ennél mulatságosabb.

– Na és hát mi legyen az aláírás?

– Hát legyen annyi, hogy “Fred és Lucy”.

– Ne inkább “Lucy és Fred?”

Szerencsére, gondolom, harmadik megoldás nincs, talán előbb-utóbb megegyeznek.

De tévedtem.

– Géppel írják alá a szöveget vagy kézzel?

– Ahogy ön óhajtja. – Az eladó továbbra is udvarias és készséges.

– Ön mit javasol? – érdeklődik a gyöngyberakásos.

– Amennyiben kíváncsi a tanácsomra, én feltétlenül azt javaslom, hogy kézzel írják az üdvözletet – javasolja az eladónő.

Meg is egyeznek, a gyöngyberakásos távozik. Az eladónő könnybe lábadt szemmel néz utána.

– Szeretem Mrs. Thomsont – mondja mosolyogva. – Olyan könnyű és kedves vevő.
Végre rám emeli a tekintetét, mondom, hogy virágcsokrot kérek.

– Na és milyen alkalomra lesz?

– Ne kérdezzen! – csattanok fel. – Csinálja!