Tíz éves koromban
úgy döntöttem, hogy csak magammal beszélem meg a dolgokat. Ez a kor a nagy
elhatározások kora. Sokáig azt hittem, kell valaki, akivel mindent meg lehet
beszélni. Aki mellettem áll, igazat ad vagy megmondja, ha tévedtem. De
ebben tévedtem. Mesék, ábrándok és
rejtélyek, ez volt az élet. Ott volt
apa, például, a legnagyobb rejtély. Sokat utazott, én pedig nem szerettem, ha
távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Az a nap, amikor végre
hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat? Nem
jön előbb, nyugtatott meg anya, arra való a menetrend, hogy a vonat ne jöjjön
előbb. A Hernád utcában laktunk, közel a Keletihez, öt perc alatt odaértünk, de
én mégis attól féltem, hogy elkésünk. Alig vártam, hogy induljunk, anya azonban
aprólékosan készülődött, fontos, hogy egy feleség ilyenkor csinos legyen,
mondta. Én ott toporogtam az előszobában, kabátban és sapkában, és vártam rá.
Legszívesebben futva tettem volna meg az utat, de anya még a kirakatoknál is
megállt, amiket pedig már ezerszer látott. Szerettem a pályaudvarokat. A
Keletit meg különösen. A levegőben keveredett az olajos talpfák szaga a
várakozók idegesen elszívott cigarettáinak füstjével. Szorítottam anya kezét és
verejtékezett a homlokom. Mert mi lesz, ha apa nem jön haza?
Palkovics, a házmester egyszer azt mondta anyának, meglátja, a férje
egyszercsak nem jön majd haza. Sokan nem jönnek haza manapság. Ott állt, a
folyosón, villanyt szerelt a lépcsőházban, akkor mondta. Nem is értettem. Van
ilyen, hogy egy apa nem jön haza? Palkovics azt mondta, ő megmondta, amit
megmondott. Sokat gondoltam apára, amikor külföldön volt. Megpróbáltam
elképzelni, hogy mit csinál. Ausztria. Mi lehet Ausztriában, amiért oda kell
utazni? Kerestem a térképen, itt van, Magyarország mellett. Bécs. Wien. Milyen nyelven beszélnek Ausztriában? Nincs
osztrák nyelv. Nyelvében él a haza. Az osztrákok németül beszélnek, abban
élnek. De mit csinál ott apa? Szállodában lakik, azt tudtam, a Hotel Post-ban,
küldött róla képeslapot, gyakran nézegettem, ott volt az íróasztalomon. A
Práter, arról is volt képeslapom. De mit csinál apa azon kívül? Egyszer
megmutatta az útlevelét. A Magyar Népköztársaság állampolgára. Az oldalak tele
voltak pecsétekkel. Ezek vízumok, mutatta.
És akkor megjelent a távolban,
piros és zöld jelzőfények között, mintha a semmiből bukkant volna elő, a bécsi
vonat. Már a mozdonyt is láttam. Kandó. A mozdonyvezető unott arccal könyökölt
ki az ablakon, mint akinek mindegy, hogy megérkezik-e vagy sem. Anya rám szólt,
hogy ne legyek ideges. Csikorogtak a fékek, kivágódtak az ajtók. Szerettem
volna azonnal felfedezni apát, anya is őt kereste, de én láttam meg előbb.
Letette maga mellé a bőröndöt a földre, széttárta a karját, én pedig a nyakába
borultam. Apa. Beszívtam az illatát, amiben keveredett a cigarettafüst, az
arcvíz és az otthoni biztonság. Hogy végre itthon. Kimentünk az állomás elé.
Hűvös szél fújt. Taxiba ültünk, én előre, a sofőr mellé, hogy lássam a
műszerfalat, anya és apa hátra. Fogták egymás kezét. A taxisofőr megkérdezte,
hogy merre járt az elvtárs, apa pedig azt felelte, hogy Salzburgban. Szóval mégsem
Bécs, gondoltam csalódottan. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Apa a nappali közepén
kinyitotta a bőröndöt. Hiába tagadtam, már alig vártam az ajándékokat. A szobát
hirtelen furcsa illat töltötte meg, amit már jól ismertem. Banán, narancs,
anyának kölni. Ez volt a Nyugat. Ajándékok. Nekem játékautó, majd holnap
játszol vele, mondta apa, aludjál, mert
holnap iskola, betakart, aztán leoltotta a villanyt. Amikor aztán egyedül
maradtam, lábujjhegyen a szekrényhez mentem, kivettem az ajándékot, egy kis Mercedes-Benz modellt, az orromhoz
tartottam. Matchbox. Ez volt a dobozra írva.
Beszívtam az illatát. Apa hazaérkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése