A Peking
környéki lakóparkban szomszédunkban egy kínai milliomos család élt. Ez nem
olyan nagy dolog, Kínában vagy két millió milliomos él, és ráadásul több
milliárdos, mint az Egyesült Államokban. A férfi, Li, angolul is jól beszélő,
elegáns üzletember, már első találkozásakor átadta a névjegyét, ahogy ez
arrafelé szokás. „Li – Export-Import”.
Ez mindent elmondott róla. Felesége a háztartást vezette, számos alkalmazottat,
takarítókat, pincéreket, kertészt tartottak, gyerekeiket sofőr vitte iskolába. Automata
öntözőrendszer, reflektoros biztonsági
szolgálat. Esténként minden szobában világítottak a csillárok, gyakran jártak
hozzájuk előkelően öltözött vendégek luxusautókon, de akkor is világítottak, ha
senki sem volt otthon. Li asszony hét végén Hong Kongba járt vásárolni a
barátnőivel, ha pedig olyan hangulata volt, akkor inkább a londoni üzletekben nézelődött.
Átlagos kínai milliomos család, ám Linek
volt egy különös szokása. Minden reggel kiállt a garázsból egy tűzpiros
Porschéval, aztán egy kis szürke Hondával dolgozni ment, hazajött, majd este
visszaállt.
A lakópark uszodájában néha
beszélgettünk, érdekelte a diplomataélet, szívesen járna magyar fogadásokra és
természetesen bennünket is meghívna egyszer vacsorára, Mari azonban félt, hogy
majd csukabelsőt kell ennie, mint egy korábbi vendégségben. Li négy nagy gyárában
kulcstartókat és hűtőmágneseket készítenek,
darabját három centért, amit aztán hat-hét dollárért adnak el külföldi
vásárolóknak, egy másik, kisebb üzemében évente nyolcvanmillió varrótűt
gyártanak, darabját fél centért.
-Megéri, nem? – kérdezte.
-Mondja, Mr. Li, miért csinálja ezt a
mutatványt a Porschéval minden reggel? – kérdeztem vissza.
-Főleg az ügyfeleim meg a vendégeim miatt – mondta a világ
legtermészetesebb hangján. – Nem szeretem azt az autót, nekem bonyolult, én
ragaszkodom a kazettás magnós Hondához. Ráadásul ezek a németek rákérdeztek,
hogy mikor viszem szervizre, és amikor megírtam nekik, hogy egy év után csak
száz kilométer van az autóban, kiküldtek egy ellenőrt. Hát kell ez nekem?
Néhány héttel később Li átjött, utazunk
Európába, újságolta, mit érdemes ott megnézni, kérdezte ártatlan tekintettel. A
Manchester United hívta meg őket a nagy kulcstartó-üzletért. Adjak néhány
tanácsot, a felesége pedig azt szeretné tudni, hogy a Gucci betört-e már
Kínából Európába, és nincsenek-e ott hamisítványok.
Megittunk Livel néhány pálinkát, írtam
neki egy rövid útmutatót, persze a Ord Tlafford,
ó, jesz az kötelező, majd megnézi az
evezősversenyt is, hallotta, hogy az nagy futam, feltétlenül, feleltem.
Amikor visszatérésük után találkoztunk
az uszodában, Li ragyogott a boldogságtól.
-Képzelje, a barátságunk jelképeként vettem
Önnek egy igazi Picassót.
-Nagyon köszönöm – feleltem zavartan.
-De nem ám az a kommersz autó – Li megcsillantotta nemlétező műveltségét -, ez egy műalkotás. Ha
holnap átjönnek Mari asszonnyal, rendezünk egy ünnepélyes átadást.
Hát elmentünk. Rengeteg vendég, pezsgő,
suhanó pincérek, szóval ahogyan az Li házában szokás. És a végére tartogatta a
mókát. Jött a Picasso.
Be is mutatta. Egy Picasso-kiállítás kissé
gyűrött plakátja volt, nyitvatartási időkkel, belépőkkel, kedvezményekkel, közepén
pedig a közismert Guernica részlete.
-Na, mit szóltok? – nézett körbe Li a
megszokott hamiskás mosolyával. – Ráadásul öt euróért vettem a Szajna-parton! Ez azért nem rossz üzlet, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése