Gondoltam, egyszer
megpróbálom. Vonaton, Pekingből Sanghájba. Méghozzá másodosztályon, az
úgynevezett hard-sleeper-en, a
helyiek között, nem pedig a külföldiek által kedvelt soft-sleeper-en. 1500 kilométer, tizenhat órás út. Kibírható,
gondoltam. Fogd fel kalandként, jutott
eszembe apám bátorító tanácsa, még gyerekkoromból.A hard sleeper nem más, mint egy viszonylag normális, háromszemélyes utazófülke,
amelyikben az ülés fölött a kalauz két
további ágyat nyit ki, ílymódon mindenkinek lehetősége nyílik az éjszaka
vízszintes eltöltésére.
-Arról,
hogy akár egy percre is lehunyod a szemed, ne is álmodj – mondta előre egy brit
diplomata-ismerősöm, ám akkor úgy gondoltam, csupán elkényeztette őt a nyugati
civilizáció. – Ezért hívják hard-sleepernek.
A kupéban természetesen nem hárman, hanem öten szorongtunk.
Már a beszállásnál kialakult ez a
létszámtöbblet, ez azonban sem utastársaimat, sem a kalauzt nem zavarta, én
pedig nyelvi korlátaim miatt nem voltam véleményformáló helyzetben. Néhány
gesztussal próbáltam érzékeltetni, hogy kicsit sokan vagyunk, de akkor
elővették a híres kínai 1-bites nézésüket: „mit akar itt ez a kerekszemű
bajkeverő?”
A
vonat időben kihúzott a pekingi központi pályaudvarról, ettől kezdve a kis
társaság – olykor vendégeikkel együtt – lényegében megállás nélkül táplálkozott,
körbeadták a a pálinkásüveget, a táskákból különböző dobozok, termoszok,
konzervek és üvegek kerültek elő, és amikor már azt gondoltam, hogy több
termosz, konzerv és üveg már nem kerülhet elő, még újabb és újabb termoszok,
konzervek és üvegek következtek. Étkezések közben – a tilalom ellenére –
rágyújtottak, kártyáztak, madzsongoztak, fülsiketítően szóltak a rádiók, előkerültek
a kisméretű televíziók és DVD-lejátszók, mindenki élvezte a tömeget és a
hangzavart. További látogatók is
érkeztek hozzánk, később utastársaim is felkerestek másokat, a hangulat egyre
inkább veterán diákok önfeledt osztálykirándulására emlékeztetett.
A vagonban csak egy mellékhelyiség volt, ami
előtt minden időpontban olyan végtelenül hosszú sor kígyózott, mintha minden
állomáson külön ezért utasok szálltak volna fel. De amikor végre bejutottam! Az
nem is látvány volt, hanem egy őskori ásatás lebombázott maradványa. A szag
pedig, mint egy gránitszikla, valósággal arculcsapott. Mindegy, gondoltam,
magamnak kerestem ezt a kalandot. Este megjelent a kupéban a kalauz, kinyitotta
az ágyakat. Enyém volt a legfelső, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim
külön felhívták a figyelmemet ennek fontosságára: és igazuk volt, az üléseket
estére belepték az ételmaradékok, az azokból áradó igencsak kellemetlen szagok
pedig már cigarettafüsttel és a kiböfögött sörrel egyre erősebben terjengtek a
légtérben. Tényleg nem aludtam egy percet sem. Reggel a hatalmas sangháji
tömegben igyekeztem visszanyerni önmagamat.
Lehet, hogy mégis soft-sleeperrel kellett volna utaznom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése