Li
professzor telefonált. Jó lenne találkozni, mondta. Kedvenc éttermem bejárata
előtt két pincérlány maszkban tollaslabdázik. Lelkesen invitálnak, péntek este
van, már majdnem nyár, ezúttal azonban sehol egy vendég, pedig máskor szinte
lehetetlen asztalt kapni. A fő- és egyetlen szakács szívesen nekiáll, hogy
összedobjon egy feketebors-mártásba aprított marhát, tekintélyes méretű
bárdjával villámgyorsan dolgozik, a négyzetméternyi konyhában, ócska rezsóján
úgy lobbannak fel a lángok, mintha éppen gázkitörés lenne, sistereg a wok, pár
perc és kész a vacsora. Itt eszem? Nem, inkább tékevéj, mutatom,
de ezt ő is érti. Megtörli a kezét földszínű köpenyébe, csomagol, átgumiz,
nejlonzacskóz, szomorkásan int búcsút, lehet, hogy jövő héten bezárnak. Az
étterem mellett, a hosszú bazársoron az eladók többsége szundikál, egy-egy arra
tévedő külföldivel is kedvetlenül alkusznak, tudják, hogy mostanában nagyot nem
nyerhetnek, nem megy az üzlet, kénytelenek a szokásosnál is többet engedni az
árból. A négy betű bejárta a világot. Egy csillagszerű, stramm, ellenálló
vírus, módszeresen szedi áldozatait. Nem sokat, ám a tudat, hogy ez a kór
közöttünk van, félelmet kelt az emberekben. Először januárban hallottam erről a
Sheraton szálló báltermében, egy fogadáson társalogtunk brit diplomatákkal,
talán éppen arról, hogy a Manchester nyeri-e a bajnokságot, vagy az Arsenal,
amikor Robin Porter tanácsos, a rá jellemző visszafogott tényszerűséggel
egyszer csak ezt mondta: van ez a dolog, ott Kantonban, ott mindenki erről
beszél. Vírusos tüdőgyulladás. A fejünket rázzuk, áttérünk az iraki háború
kitörésének esélyére. Ugyan már, feleltem, tudod, milyen messze van ide Kanton?
Kétezer kilométer. Vagy majdnem kétezer. Valamikor még 2002 novemberében a
dél-kínai Guangdong tartománybeli, általunk ismeretlen Foshan városában bukkan
fel először ez a különös betegség, amelyet később SARS néven ismertünk meg.
Kínában sokféle vírust ismernek, talán nem is csoda, ha az első esetek nem
keltettek különösebb érdeklődést. Decemberben hasonló tünetekkel két beteget
kezelnek Höjuan városban. Miután azonban nem sikerül javulást elérni
állapotukban, két másik kórházba szállítják őket. Itt nyolc orvos és nővér
azonnal elkapja a betegséget. Itt már beszédtéma a betegség, az emberek
gyógyszereket vásárolnak. A helyi újság kategorikusan cáfolja, hogy rejtélyes
kór ütötte volna fel a fejét a városban. Januárban a tartományi egészségügyi
szervek bejelentik, hogy "egy nem hagyományos, de kezelhető
tüdőgyulladásról van szó". Februárban Hongkongban egy nyolcéves kislány
hal meg állítólag madárinfluenzában, miután visszatért Fujian tartományból.
Édesapja tíz nappal később ugyancsak meghal. Egy Kantonban élő orvos Hongkongba
utazik, és megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba.
Másnap egy ötvenéves amerikai üzletember hal meg Hongkongban, nem sokkal azt
követően, hogy visszatér Hanoiból. Márciusban Hongkongban húsz kórházi
alkalmazott betegszik meg, és Szingapúr is feliratkozik a fertőzött városok
listájára. A többi nagyjából ismert. Április 20-ig titkolóztak. Kik? Nem tudni
pontosan. Tévedtek? Elképzelhető. Vagy azt gondolták, hogy ez csak egy a
sokféle kínai influenza közül, amit előbb-utóbb sikerül lokalizálni? Ez is
lehet. Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy titkolóztak? Mert "a kínaiak
mindig titkolóznak". Lehet. De éppen Indiában dolgoztam, 1984-ben, amikor
az amerikai Union Carbide bhopali üzeméből kezdett szivárogni a mérges gáz: már
az egész várost betakarta, a vállalat azonban tagadta, hogy köze lenne a
szennyezéshez. Azok az anyák, akik nem sokkal később testi és szellemi
fogyatékos gyerekeket szültek, a mai napig nem kaptak tisztességes kártérítést.
1996-ban a Bovine Spongiform Encephalopathy, más néven a kergemarhakór-botrány
kirobbanásakor meg éppen Londonban tevékenykedtem: a brit kormány 2000-ben
ismerte be a témáról kiadott jelentésének 267. pontjában, hogy egy vidéki
állatorvos már 1986-ban tudott a jelenségről, de senki sem figyelt rá.
Hongkongból közben már kétségbeesett hangok hallatszanak, ám senki sem rendel
el utazási tilalmat. De hát Hongkong mindig ilyen volt, mondják. Ott hajlamosak
a pánikra. 1997 óta, hogy a britek elhagyták, már minden mindegy nekik. Igen,
pánik. Aztán a legfelső kínai vezetés cselekvésre szánja el magát. Hu, az új,
mosolygós, de kemény elnök és pártfőtitkár úgy döntött, személyesen megy el
Kantonba. Igyekszik lelket önteni az orvosokba. Ebből is lehetett tudni, hogy
nagy a baj. Ekkor ez már mindenki előtt világos. Április 20-án kiderül, hogy a
korábban közölt adatok hamisak. Több a beteg, mint hittük. Bukik az
egészségügyi miniszter, a főváros polgármestere, számos vidéki pártember és
kórházvezető. Ki kaphatja meg? Nem tudni. Tüsszentés? Köhögés? Egyesek szerint
az arc érintése. Egy orvos azt állítja, hogy két méteren belül
"átugrik". Mások szerint nem egy vírus van, hanem több. És van még
egy másféle vírus is. Milyen? Nem tudjuk. Mi a teendő, ha valaki már megkapja?
Nem tudni. És persze, a hírek terjednek. Mindenki lázat mér. Ha egy étteremben
tüsszent valaki, a többiek összerezzennek. Hátha most kapták el. X. hallotta,
hogy Z. látta, hogy két koporsót vittek ki a diplomáciai lakótelep kapuján. Egy
órával később kiderül: félreértés volt, csak a nigériai konzul költözik. A
sajtó, amelyik korábban hallgatott vagy cáfolt, most szinte csak ezzel foglalkozik.
Orvosok, kutatók, mentők, betegek, gyógyultak, a betegek és gyógyultak rokonai
nyilatkoznak. Mi a teendő? Még mindig csak találgatnak. Kézmosás. Arcmosás.
Fertőtlenítés. Szabad levegő. Vitamin. Fehérrépa. Káposzta. Sok alvás. Tartsunk
távolságot másoktól. Viseljünk maszkot. Ne viseljünk maszkot. Ha viselünk, csak
tízrétegűt viseljünk. Nem, inkább tizenhat rétegűt. De akkor nem kapunk
levegőt. Jó, legyen tíz. Igyál zöld teát. Milyen a karantén? Van telefon? És
lélegeztetőgép? Nézd a CNN-t. Ne nézd a CNN-t. Nézd a BBC-t. Ne nézd a BBC-t.
Van egy új immunerősítő, olyan az íze, mint a szar, de hatásos. Mari is főz egy
literrel, de aztán mégis maradok az Unicumnál. Úgy érzem, segít. Ezen az
áprilisi napon azonban minden megváltozott. A pánik elmúlt. Most már mindenki
tudatában van a veszélynek, talán túlságosan is. A kínaiak félnek és óvatosak.
A parkolóőr, a buszvezető, a kertész, a bolti eladó, a postás, a rendőr, akik
egy hete még nem is hallottak a SARS-ról, már tudják, hogy együtt kell élniük
vele, maszkot és kesztyűt viselnek, a benzinkutas kislány akkor tölti tele a
tankomat, ha én is maszkot viselek, a lakóparkunk kapujában szemüveges és
védőruhás fazonok lefújják az autó kerekét valamilyen oldattal, a vezető és az
utasok kiszállnak kezet öblíteni egy klóros hordónál. Ha gyanút fognak, lázat
mérnek. Ha az érték 38 körüli, már hívják a járványügyiseket, nincs vita, nincs
ellenkezés, érkezik a különlegesen felszerelt mentőautó különleges védőruhát
viselő mentősökkel, irány a különlegesen felszerelt kórház, egyágyas, jól
szellőző kórtermek, jobb esetekben televízióval és telefonnal, gondoskodni kell
arról, hogy a beteg mindent megkapjon, amire szüksége van, és arról is, hogy
mindent, ami innen kijut, fertőtlenítsenek és sterilizáljanak, egyetlen hibás
lépés vagy apró gondatlanság újabb áldozatokat követel. Mindezt a gyógyítási
folyamatok közben kellett kitalálni, valahogy rá kellett jönni, valahogy meg
kellett oldani, mert az első hetekben éppen az ápolók és az orvosok
fertőződtek. Közben a tapasztalatokat feldolgozzák, összesítik, módosítják,
csapatokat, osztagokat, egységeket szerveznek. Persze, nem mindenki kerül
azonnal a különleges kórházba, sokszor a láz más betegségre utal, a kivizsgálás
azonban minden esetben kötelező. De minden ápoló, minden orvos, mindenki, aki a
"gyanús" beteggel érintkezik, védőmaszkot és védőszemüveget visel,
minden eszközt, amit használnak, azonnal fertőtlenítenek és a fertőtlenítő
helyiségeket is folyamatosan fertőtlenítik. A kórházi személyzet egy része nem
is hagyhatja el a szigorúan ellenőrzött területet. Talán már nincs is kedvük
hazamenni. Megszállottakká váltak. Ha egy lakóházban, iskolában vagy
középületben akár egy gyanús esetet találnak, azonnal vesztegzárat rendelnek
el, rendőrség veszi körül az épületet, szökni lehetetlen. De senki sem akar
megszökni, mindenki tudatában van annak, hogy mekkora a kockázat. Az egyik
pekingi egyetem kollégiumában négyezer hallgató töltött el két hetet, jellemző
módon, e-mailen üzentek az őröknek, felesleges a felügyelet, vállalják a fogságot.
A helyi önkormányzat még aznap megszervezte az ellátásukat, háromszori étkezés,
nem tékevéj, hanem tékin, ez napi tizenkétezer étel, mosószerek, törülközők,
fogkrémek, a kiszállított edények szállítása különleges járműveken, amelyeken
különleges védőruhába öltöztetett személyzet utazik. A diákokat naponta két
önkéntes orvos és nővér látogatta meg, lázat mértek, figyelték, nincs-e újabb
megbetegedés. Az egyetemisták mosnak, vasalnak, mosogatnak. Az épület tetején
táblákon üzenik a hozzátartozóiknak, ne aggódjanak értük. Nincs utazás, nincs
mozi, nincs színház, nincs iskola, nincs egyetem, nincs szórakozás, nincs a
nagy, pekingi sétafika és nézelődés, nincs utazási kedv, elmaradnak a tavaszi
családlátogatások is. A fodrásznő hajvágás közben percenként kezet mos,
munkatársa megállás nélkül permetez. A széles sugárúton, ahol néhány hete még
szenvtelen arccal tolakodtak egymás elé, most fiatal lányok görkorcsolyáznak.
Az utcai zöldséges most klórral mossa az áruját, gumikesztyűt visel, a
repülőtéren műszerrel ellenőrzik az utasok testhőmérsékletét, kimegyek egy
ingyen lázmérésre, tréfálkozom Marival, de ő most nem értékeli a humoromat. Az
élelmiszerboltból, ahol korábban is ötpercenként felmostak, most kiszédülök a
klórszagtól. Rémhírek. Kínát elszigetelik a világtól. Mindnyájan meghalunk. A
Finnair már lemondta a járatokat. Frankfurtban az utasokat két hétre vesztegzár
alá helyezik. Sört adnak a karanténban? Ezt kérdezi egy jókedvű kollégám. Ő
speciel a búzasört kedveli, de végül is mindegy. Aztán kiderül, hogy a Finnair
nem mondta le a járatokat, Európában sincs karantén. Lányaim aggódó sorokat
küldenek a postafiókomra, igyekszem nyugtatni őket, de hát a világban naponta
minden híradás azzal kezdődik: "a gyilkos kór újra lecsap". Ismerősök
kérdezik komolyan: éltek még? Küldök is haza egy fényképet, jókedvűen mosolygok
nekik a pekingi utcán. Válaszolnak: kicsit korpulens lettél, papa. A követségi
ügyeleti telefonon Budapestről izgatott anyuka keresi Kantonban tanuló fiát,
azonnal, mondja nekem, azonnal küldjük haza a gyerekét, igyekszünk mindenkivel
tartani a kapcsolatot, mondom neki, még aznap felhívom a fiatalembert, az
egyetem ugyan zárlat alatt van, de jól érzi magát, éppen most kötött szorosabb
ismeretséget egy dél-koreai kislánnyal, naponta mérik egymás lázát, esze ágában
sincs hazamenni, ellenben megtehetném, hogy megnyugtatom aggódó édesanyját.
Mari hazautazik, nem a kór miatt, lányaim kérésére amúgy is ment volna. Nehezen
válunk el egymástól, de amikor látom felszállni a gépet, mintha meg is
könnyebbülnék. Tíz óra múlva Európában lesz. A kínai filmtudományi főiskola
professzora, Li meglepődik, hogy felkeresem. Hosszan beszélgetünk, szereti a
magyar filmeket, Jancsótól Gárdos Péterig mindenkit ismer, teával kínál, aztán
együtt is vacsorázunk, utána sem sietünk haza, gyalog megyünk végig a kihalt
Wangfujing utcán. Most van idő mindenre. Orvosok, mentősök, nővérek napokat
dolgoznak alvás nélkül, a veszély közvetlen közelében. Sokan el is kapják a
betegséget, de hát a gyógyítás közben okosodnak ők is, most alakulnak csak azok
a módszerek, amelyekkel biztosan óvhatják magukat. Peking külvárosában hétezer
ember nyolc nap alatt épített fel egy kórházat, gyakorlatilag a semmiből,
felszerelése a legkorszerűbb, a személyzet már az építkezés alatt a helyszínen
ismerkedett a körülményekkel. Most nincs idő. Minden gyanús beteget
kikérdeznek, kivel beszélt, kivel találkozott a megelőző napokban, azokat is
megkeresik, sőt azokat is megkeresik, akikkel azok találkoztak. Brigádok
keresik fel a lakásokat, hogy tanácsokat adjanak, a gyakorlatban mutassák meg,
hogyan kell fertőtleníteni, nem, most már makacsul és elszántan néznek szembe a
helyzettel. Fiatal impresszárióval ebédelek, ő kezdeményezi, hogy találkozzunk,
harmincéves, igazi européer, az étterem előtt Volvóban sofőr várja,
szerinte Kína új ország lesz, állítja, ha leküzdi ezt a kórt. A vezetők most
komolyan veszik a nyitottságot, ami életeket menthet, a reformokat, amelyeket
nem lehet elég gyorsan végrehajtani. Unja már ezt a vesztegzár-légkört, nem
szívesen ül otthon egész nap, elutazni sincs kedve. Aztán egyszercsak felderül
az arca -Jövő héten jön az új
kocsim - mondja. - Leszaladunk a tengerhez, ha van kedved.
A lakóparkunkban
röpcédulákat osztanak, mindenki naponta mérje a lázát, két nővér járja a
házakat és gyűjti az adatokat. Kérik, ne keressük egymás társaságát, rövid időt
töltsünk együtt, a kutyák is viseljenek maszkot. Egy este csengetnek,
szomszédom, a svéd diplomata, Rasper áll az ajtóban. Lesz nála este egy kis
összejövetel, mi lenne, ha én is átugranék, kortyolunk egy kis vodkát.
Porterrel a brit
nagykövetségen beszélgetek. 2003 május 14-én, délelőtt.
-Leküzdik – mondja.
Feláll, az ablakhoz sétál, kinéz a néptelen utcára. - Júliusra vége lesz.
Makacs kis kínaiak. De most szerencséjük volt. De legközelebb?
Két nappal később
kényelmesen dőlök hátra a Finnair repülőgépének fedélzetén. Kinézek az ablakon,
a vakító napfényben a betonon egykedvű, maszkos rakodók helyezik el a
csomagokat a konténerekbe, egy maszkot viselő munkás az üzemanyagtöltő csövet
szereli le a szárnyról. Elhúzzák az utashidat, becsukják az ajtókat, Ladies
and Gentlemen, welcome on Finnair flight to Helsinki, the flying time will be
eight hours. A légiutaskísérő már hozza is a tálcán a pezsgőt, jólesik
megérinteni a hideg poharat, várom, hogy mikor tölt el a felszabadult öröm,
hogy utazom haza. Ám sokkal inkább úgy érzem magam, mint aki elmenekül, és
hátrahagyja azokat, akikkel eddig együtt harcolt. Aztán, amikor a gép eléri az
utazási magasságot, betakarózom, megigazítom fejem alatt a kispárnát. Kínában
déli egy óra, Budapesten reggel hét.
Estére otthon leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése