2016. május 8., vasárnap
Matolcsy pedig menni fog
Sokan nyilván hitetlenkednek most, mások felszisszennek, még többen talán őrültnek vélnek, amiért ezt állítom azok után, hogy a miniszterelnök kiállt Matolcsy mellett. Pedig látszólag minden rendben lenne, a bankelnök egész életét pénzügyekkel és gazdasági kérdésekkel töltötte, dolgozott Londonban, maga is volt miniszter. Az már korábban is egyértelmű volt, hogy szereti a nyilvánosságot, szereti, ha foglalkozik vele a média, és legfőképpen szereti önmagát. Most pedig, hogy gyakorlatilag korlátlanul hozhat döntéseket, mert a kormányzat a jegybanki függetlenségre hivatkozva nem szeretne kényes kérdésekre válaszolni, úgy is érezheti, hogy minden rendben van körülötte. Akkor pedig miért gondolom, hogy menesztik? Mert a Fideszben nem úgy mennek a dolgok, mint egy átlagos pártban. Itt úgy mennek a dolgok, hogy Orbán egy ideig kiáll azok mellett, akiket az ellenzék vagy a média támad, aztán egyszercsak, amikor az ő logikája diktálja, meggondolja a dolgot. Még korábbi korszakában milyen könnyedén vált meg Torgyántól, aztán ügyesen szabadult Navracsicstól, Hendétől, akinek a magánköltekezéseit szintén kikezdte a sajtó. És egyszercsak kihátrált Schmitt mögül is, amikor már csakugyan kellemetlen lett a helyzet. Matolcsy nem érzi a határait, és Orbán ezt nem szereti. Fordulóponton vagyunk, két év van még a választásokig, de ez a két év gyorsan elszalad. A bankelnök nyilván sok szívességet tett a kormányzatnak, de egyszer a szívességek korlátai is leomlanak. Hogy aztán mikor és milyen módon távozik Matolcsy, ezt most igazán nem tudom. De menni fog.
2016. április 21., csütörtök
Diplomáciai körök – IV. Fogadás jobbról-balról

A nagykövetségen minden társadalmi rendezvény fontos. A nagykövet többnyire maga dönt a menü ügyében, ellenőrzi a rezidencián a terítést, aztán várja a vendégeket. A nagykövetségi diplomatáknak legalább fél órával a vendégek előtt kell érkezniük. Reméljük, jól sikerül. Ezt persze, nem gondoljuk komolyan. Csak éppen úgy teszünk, mintha komolyan gondolnánk. Miért ne sikerülne jól? Majd azt mondjuk, hogy jól sikerült. A fogadások sokféleképpen zajlanak, mégis mindegyik egyforma. Kit hívjunk meg? Csak a kapcsolatainkat vagy feleségeket is? A bejáratnál áll az úgynevezett fogadósor, a receiving line: a nagykövet és felesége, az Első Beosztott, esetleg a konzul, a többiek keverednek a vendégekkel. A rendelkezésre álló helyiségek általában nem alkalmasak két-háromszáz vendég meghívására, és ami ennél fontosabb, etetésére és itatására. Ahogy gyülekezik a közönség, szükségszerűen egyre többen beszélnek egyszerre kis- és nagyobb társaságokban, egyre nagyobb a hangerő, a végén már mindenki kiabál, de senki nem hallja pontosan a másikat. Amikor a ricsaj már elviselhetetlen, elérkezik a várva-várt pillanat: a vendégek a büféasztalhoz furakodhatnak, púpozottra szedték a tányérjukat, leállnak enni, hogy újra- meg újra vehessenek a finomságokból, így nem tud létrejönni a természetes körforgás. Persze vannak élelmes tolakodók, különösen Kínában, akik minden szégyenérzetről és udvariasságról megfeledkezve a hátsó sorokból nyomulnak. Egyes fogadásokon olyan tömeg van, hogy mozdulni nem lehet, egy-egy vörösboros pohár biztosan megborul, olykor-olykor még némi pörköltnyom is kerül a nyakkendőkre. A diplomaták dolga a szocializálás, ám az ilyen alkalmak komoly, vagy akár félkomoly beszélgetésekre sem alkalmasak, az igazán fontos partnerek pedig fogadásokra már nemigen járnak el. Régen divatban volt még a koktélparti, egy-egy pohár bor és olivabogyó, vagy apróbb szendvics kíséretében, ám a műfaj népszerűsége leáldozóban van. Az elektronikus kapcsolatteremtés idején már senki sem szeret hosszú időt autóban tölteni azért, hogy lássa azokat az arcokat, amelyeket néhány nappal korábban látott és akkor sem kapott tőlük használható információt.

A nagykövetség életének jelentős pillanatai a hivatalos
látogatások. Miniszter, miniszterelnök, államfő. A diplomácia egyik
alapszabálya, hogy utólag minden látogatást jól sikerültnek értékelünk,
mégpedig azért, mert másképpen nem is sikerülhetnek. Mindenkinek ez az érdeke. A
sikerért természetesen elsősorban a
nagykövetet illeti a dicséret. Az elutazás előtti utolsó pillanatban az ő kezét
szorítja meg a miniszterelnök vagy a miniszter, neki köszöni meg azt a sok
munkát, amit ebbe a látogatásba áldozott.
És persze a munkatársaidnak is köszönöm. A nagykövet szerényen bólint,
igyekszik kifejezni örömét, amiért megdicsérték és csakugyan örül is. A
repülőgép felszáll, a nagykövet fellélegzik, egy pillanatig még elgondolkodik
azon, hogy megdicsérje a munkatársait, de aztán meggondolja magát. Végtére is
őt dicsérte meg a miniszterelnök vagy a miniszter és ő ezt a dicséretet meg is
érdemelte, igaz, hogy volt egy elejtett megjegyzés a munkatársaknak szánt
köszönetről, de ezeket nem kell mindig komolyan
venni. Azután a kifutópályát figyeli.
Tudja, hogy nincs kellemesebb illat a világon, mint a távozó delegációt
szállító repülőgép hajtóműveiből kiáramló kerozin édeskés szaga.
(A fényképen: nemzeti ünnep Helsinkiben, éppen feleségem üdvözli az orosz nagykövetet, zdrasztvujtye, jókor jön egy kis extra nyelvtudás, majd pedig következik a büféasztal)
(A fényképen: nemzeti ünnep Helsinkiben, éppen feleségem üdvözli az orosz nagykövetet, zdrasztvujtye, jókor jön egy kis extra nyelvtudás, majd pedig következik a büféasztal)
2016. április 20., szerda
Diplomáciai körök I.
Az utazás során
megismerheted a világot.
Ha okosan utazol,
megismerheted önmagad.
Somerset
Maugham
Hajnali négy órakor ülök a
pekingi repülőtér utasvárójában. A hatalmas, rideg, huzatos terem gyakorlatilag
üres, csupán néhány helyi alkalmazott nevetgél vécétisztítás közben.
Mit
keresek itt?
Diplomata
vagyok és ez a munkám része. Várakozni.
Ez
is szolgálat, néha mámoros, néha fárasztó. Úgy kezdtem el, még a nyolcvanas
években, mint aki felszáll egy luxusvonatra, most pedig, hogy befejezem, úgy érzem, mintha egy zsúfolt, elhanyagolt
helyiérdekű vasúti kocsiból szállnék le. Nyilván a luxusvonat is ámítás volt,
nem tudtuk pontosan, ki vezeti és hová is megyünk, és nem is nagyon számított
és lehet, hogy akkor sem volt más, csak egy kopott, rozoga szerelvény. A
Külügyminisztériumra úgy tekintettem, mint minden tudások otthonára. És a
Külügyminisztérium is úgy tekintett saját magára, mint minden tudások
otthonára. Persze, ez sem volt igaz. Dolgoztam Delhiben, Londonban, Pekingben
és Helsinkiben. Ez már az utolsó kicsomagolás. Nem lettem sem politikai
kedvenc, sem nagykövet, sem államtitkár. De legalább mindig azt csináltam,
amihez értettem.
2016. április 9., szombat
Várkonyi Laci születésnapjára
Várkonyi Lacival repültünk Pekingből Hong Kongba. Ő akkor helyettes államtitkár volt,én pekingi első beosztott, de nem ez a lényeg. Régi barátok, ez a lényeg. A Cathay Pacific reggeli járatán utaztunk. Nem hosszú út, három óra, de már nem szerettünk annyira repülni, mint fiatalkorunkban. A légiutas-kísérő rutinszerűen felszolgálja a reggelit, mi megszokásból megesszük, Laci utána megkérdezi, elszórakoztathatja-e kártyatrükkökkel.
-Persze -feleli kedvesen a lány. Kínai, vagy félig, jót nevet a kérdésen.
Laci a zakója zsebéből előhúzza egy kártyacsomagot, néhány pillanat, a trükk hatásos. Két légiutas-kísérő társa is csatlakozik. Ők is kíváncsiak. A másodpilóta is megjelenik. Kínában a bűvészet nagy csodának számít, a bűvészek pedig varázslók.
-Maga bűvész? - kérdezi a lány.
-Ugyan már - mondja szerényen Laci. - Diplomata. Ez csak afféle időtöltés.
A lányok összenéznek, nevetnek. Tetszik nekik.

2016. február 19., péntek
Kockás ing
Azért, mert egy ostoba, bukott tisztviselő mondott valamit, egy országnak kell komolyan vennie? Ezzel éppen őt értékeljük fel, nem vesszük észre?
2016. január 18., hétfő
Saul fia
Tudom, hogy most kiváltom ismerőseim ellenszenvét, törölhetnek, kitagadhatnak, de a Saul Fia többszöri megnézés után sem tetszik. Ez egy film. Megnéztem. Nem kötött le. Majdnem unalmas. Azoknak fontos, akik soha nem éltek át emberi válságokat. Nem adott olyan élményt, ami újat jelentett volna. Tudtuk. Akinek nincsenek személyes élményei, akinek nincsenek fényképei, aki nem hordoz fájdalmas emlékeket, annak talán élmény. Nekem öncélú művészi bravúr, ragyogóan megcsinálva, világsikerre predesztinálva. Nekem Gárdos Péter filmje sokkal többet jelentett, emberibb, közelebb van, érthetőbb. Vessetek meg, amiért őszinte voltam. Többet nem fordul elő.
2015. október 6., kedd
Ölellek, Árpád
-Hát te mit keresel itt? – kérdezte örömteli csodálkozással vegyes meglepetéssel tőlem
Göncz Árpád a brit nagykövetség fogadásának forgatagában 1992 őszén.
-Külügyes lettem – feleltem.
-De az írást sem adtad fel,
remélem? – kérdezte.
A történet a hetvenes években kezdődött, amikor
még kultúrhivatalnok voltam, de már írtam és nagyon szerettem volna fordítani
is. Kéry László, a PEN Club főtitkára bíztatására
már meg is jelentem angol és amerikai novellákkal az általa szerkesztett Nagyvilág című
folyóiratban. Régen volt. Aztán adott nekem egy könyvet, Ragtime, ez volt a címe, nagy siker Amerikában, mondta
Kéry. Egy éjszaka alatt elolvastam, csakugyan csodálatos regény volt, egy bizonyos
Doctorow írta, akiről korábban semmit sem hallottam. De
mindegy is volt, nem az ilyesmi számít. Felhívtam Osztovits Leventét, az Európa
Kiadó igazgatóját, megbeszéljük, mondta,
gyere be a szerkesztőségbe.
Jól ismertük egymást, nem
voltunk barátságban, de mégis. Ez volt akkor az értelmiség. Tudtuk egymásról, hogy ki kicsoda.
-Az igazság az, hogy te jól
lefordítanád – mondta Osztovits. – Csak már odaígértem valaki másnak, akinek
most éppen nagy szüksége van pénzre. – És ő is kiváló fordító.
Hát ezt megbeszéltük. A
titkárságon ült egy ősz férfi, kockás ingben, mellette egy fekete szkáj
aktatáska. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő volt Göncz Árpád és végül ő fordította a
regényt magyarra.
Aztán Londonban találkoztunk újra, amikor Erzsébet királynő meghívásra hivatalos
látogatáson járt ott. Mint sajtótanácsos, aktív szerepet kaptam az utazás
megszervezésében, szinte naponta tárgyaltunk a Buckingham Palota
illetékeseivel. Göncz rendkívül humoros és szórakoztató tárgyalópartner, az angolok ezért is kedvelték. Egy alkalommal a királynő megdícsérte az angol tudását, mire az akkori magyar
köztársasági elnök így felelt:
-Csak a szókincsem sajátos, mert
a börtönben tanultam.
Szerencsém volt, mert volt időnk
beszélgetni. Elmesélte, hogy 1990-ben, hivatalba lépésének harmadik napján
fogadta Dianát és Károlyt a ferihegyi repülőtéren.
Alig látott az izgalomtól, tartott attól, hogy mi lesz, ha áthágja át a protokoll szabályait, de végül
minden jól sikerült és a brit királyi pár is csak a legjobb benyonásokat őrizte
meg.
-Erről Diana is ír az
önéletrajzában. Ő sem szerette a formalitásokat – mondtam Göncznek. Éppen Londonban voltunk
városnézésen. Göncz titka ebben állt. Bármikor készen állt egy jó beszélgetésre.
-Komolyan? – kérdezte vissza.
-Persze – feleltem. – Benne van
a könyvében.
-Elküldöd nekem?
-Természetesen – mondtam.
-Mennyibe kerül? – kérdezte és a
zsebébe nyúlt, előhúzott néhány gyűrött ötfontos bankót.
-Fogalmam sincs, de majd
elszámolunk.
Amikor a repülőtérre értünk,
megölelt.
-A Ragtime miatt, ugye, nincs
harag? – kérdezte.
-Ez a világ legjobb fordítása
volt – mondtam és úgy is gondoltam. Göncznek nem lehetett hízelegni. Valahogy,
de nem lehetett.
A könyvet elküldtem neki, ő
pedig küldött egy újévi üdvözletet, azóta is őrzöm, a lényeg ez volt: ölellek, Árpád.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)