Nem először és nem utoljára

Az olimpiáról lesz szó, de áttételesen. Az utóbbi években a kormányzati propaganda – magam is többször írtam már erről – a Nagy Mondások  és a Minden Napra Egy Rekord alapjaira épít. A vidékfejlesztési miniszter, aki előszeretettel jelenik meg a legtöbb kolbásztöltő versenyen és falunapon, amellett aktívan tevékenykedik a  számomra megfejthetetlen Hungarikum-bizottságban, áradozik  a magyar mezőgazdaság eredményeiről, miközben drámai csirkeinfluenza terjed az országban, ezt maga is észrevenné, ha gyakrabban járna piacra.

         Ennek a nagyotmondás-kampánynak azonban – a 2018-as választásokon túl – célja most az olimpia. Nézzük csak, mik hangzanak el a kormányzati oldalról: „amúgyis meg kellene építeni a tervezett  létesítményeket, és így legalább hozzájutunk a NOB némi (pontosan még nem definiált) támogatásához. Egyrészt nem biztos, hogy „amúgyis”, számos olyan építkezésre sort kell keríteni, mint egy terepkerékpárpálya, vagy egy korszerű lőtér, és az sem  biztos, hogy a puritán olimpiai falu a maga többezres éttermével könnyen átalakítható lesz kényelmes lakóteleppé.

         A másik ilyen jelmondat: „a magyar sportolók megérdemlik”. Persze, megérdemlik, különösen, ha arra gondolunk, hogy hogyan szerepeltek Rióban. De persze, megérdemelnék a franciák is, megérdemelnék az amerikaiak is és megérdemelték volna az olaszok is.

         Következő ilyen banalitás: „a NOB mindent ellenőriz majd”. Először is a NOB nem áll olyan magas erkölcsi talapzaton, amelyre mi képzeljük őket, ott is számos olyan tisztviselő működhet, akik megtalálják majd az összhangot a rugalmasan gondolkodó magyar kollégákkal, meg aztán nem olyan biztos, hogy a külföldi szakemberek megismerik majd a magyar számlázás ügyesen elrejtett titkait.

         Aztán a szokásos pártcsatározások. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Aki nem támogatja, az hazaáruló.

         És azért az sem véletlen, hogy számos, nálunk gazdagabb ország mostanában éppen nem rendez olimpiát. Róma ugye, visszalépett, de sem a németek, sem a svédek nem törik a fejüket ilyesmin,  az általában kis nemzetnek tekinthető finnek pedig éppen egy gyökeres oktatási reformot hajtanak végre, úgy fest, nekik az is elég, ha ebben élik ki nemzeti ambíciójukat.

         Sokan arra hivatkoznak, hogy a népszavazás immáron elkésett akció, hiszen szeptemberben döntenek a helyszínről, a kormányzat amúgyis, a szokásos, jól bevált eszközökkel bármikor megakadályozhatja.

Amúgy egy – egyelőre csak reménybeli – rendezvény lemondására volt már példa. Horn Gyula miniszterelnök 1994-ben bejelentette, hogy lemondjuk a két évvel későbbre tervezett budapesti világkiállítást. Ahogyan Róma visszavonulását is elfogadták, velünk sem lenne baj. Építsük meg azokat a létesítményeket, amelyet,  ugye, „amúgyis” meg kell építenünk, a tanulmányokra, az előzetes számítgatásokra, az Eiffel-házban működő százfős stábra szánt pénzösszegeket fordítsuk olyan célokra, amelyekről ma mindenki beszél az országban. A magyar sportolók majd legfeljebb Párizsban állnak fel a dobogóra, a közönség remélhetőleg elkíséri őket, a magyar hivatalos küldöttség pedig ugyancsak eltölthet néhány kellemes napot a francia fővárosban.

         De ezzel nem lesz vége. A kormány mindenáron bizonyítani akar, lesz még olimpia 2028-ban is, de ha nem olimpia, akkor megtaláljuk a módját annak, hogy bebizonyítsuk, amit Semjén Zsolt olyan plasztikusan megfogalmazott: „világnemzet vagyunk.”