Nyári vasárnap
délután elhagyjuk Brüsszelt, csendes esőben haladunk Calais felé. Este hétkor
indul a komp, amivel visszatérünk Angliába. Persze, nem afféle kis átkelőhajóra
kell gondolni: több száz kamion és személyautó fér el a hatalmas
rakodófelületeken, a fedélzeteken pedig éttermek, üzletek működnek. Nem ez volt
az első átkelésünk londoni kiküldetésem során, többnyire a fedélzeten napoztunk
és élveztük a tenger illatát.
Felhajtunk
a rámpán, parkolás a mínusz harmadik szinten, aztán liften fel a plusz
negyedikre. Néha eltévedünk, de hát valamivel el kell tölteni az időt az
indulásig. Látszólag minden rutinszerűen működik. Jó angol szokás szerint a felnőttek evéssel,
ivással, hányással és vásárlással töltik az átkelés négy óráját, mialatt a gyerekek kedvükre ökörködhetnek a
játékautomatáknál.
Aztán, amint kiérünk a kikötő
védőgátjai közül, minden másképpen alakul. A hajót egyszercsak oldalba kapja a
szél, megkezdődik a hánykolódás a hullámok között. Előre-hátra, jobbra-balra.
Recsegés-ropogás, az asztalokról lecsúsznak a söröspoharak, aki nem
kapaszkodik, menthetetlenül elveszíti az egyensúlyát. Orsi egykedvűen bámul ki a szalon ablakán a szakadó esőbe – ő
semmiféle járművet nem szeret, ami mozog -, én persze igyekszem nyugtatni, de
érzem, hogy a hangomból hiányzik a szokásos meggyőző erő. Az eső hangosan veri
az ablakokat, körülöttünk villámok csapkodnak a tengerbe. Mari és a lányok
keményen kapaszkodnak a karfába. Bátorságot mutatva Katival sétálni indulunk,
de néhány lépés után visszatérünk a
szalon asztalához.
Aztán felkerekedek, hogy megkeressem a
személyzetet, vajon milyenek a túlélési esélyeink. Nagy nehézségek árán
lebotorkálok a keskeny lépcsőn, azon tépelődök, vajon hol akadhatnék a
mentőmellényekre, hogy aztán belevessem magam a jéghideg vízbe. Az információs
tiszt és munkatársnője jókat nevetgél a pult mögött, feltételezem, ez is
szerepel a munkaköri leírásukban: minél rosszabb a helyzet, legyetek annál
vidámabbak.
-Némileg aggódom a hullámzás miatt –
jegyzem meg.
-Nos, mi egy cseppet sem aggódunk –
mosolyog rám a tiszt -, nem vitás, a
tenger olykor kissé barátságtalan, ennyi az egész, ámde így szórakoztatóbb az utazás, higgye el. A tiszt ezzel emlékeztet arra, hogy a brit
sportembereknek a kihívás fontosabb, mint az élvezet.
Visszatérve családomhoz, megerősítem,
hogy a személyzet ura a helyzetnek, semmi ok az aggodalomra, de az út további
részében már nem váltunk szót egymással. Látom a tekintetükben: soha többé
hajózás. A doveri kikötés után ugyancsak szakadó esőben haladunk Londonig, amint
rákanyarodok az autópályára, mindhárman álomba zuhannak.
A lakásba érve lehajtok egy konyakot és gratulálok magamnak férfias
viselkedésemért. Kati már ágyban, szokása szerint a londoni esti bulvárlapot
böngészi.
-Nem történt ma hajóbaleset? –
igyekszem viccelődni, kevés sikerrel.
A
konyhában találkozom Orsival. Már pizsamában van és kekszet ropogtat.
-Most már minden rendben – ölelem át.
-Persze – simul hozzám. – Attól féltem,
hogy elsüllyedünk vagy elhányom magam. A hányástól azért egy kicsit jobban.
(Megjelent a Népszava november 6-i számában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése